Bonn, München, foci vb

Már annyira régen elakadtam a beszámolókkal, hogy inkább a júniusi szabadsággal kezdem. Amiről, mint utólag kiderült, csak én gondoltam, hogy az utolsó – fogalmam sincs, hogyan számolták, de mindenképp máshogy mint én, mert kiderült, hogy még újabb öt napom van, amit a végén sikerül is majd megkapni. Úgyhogy gyakorlatilag egy hét van már csak hátra!!!
Csak másfél hónapot dolgoztam egyben a banketten, de mégis kész megváltás volt, hogy csak elmúlt a május, igazából a nyarat várom már nagyon, mert rendesen akkor fogom tudni kipihenni magam, feltöltődve. Most érzem, hogy egyre hamarabb elfáradok, három hónapot nem bírnék végigdolgozni, mint az elején. Az is igaz, hogy az étteremben is adventkor kezdtem, és a banketten is sikerült a legforgalmasabb konferencia-kedvelt májust kifogni. A június csak hab a tortán, a vb-t addig is tudtam, hogy kemény lesz. Valahogy mindig a kellő helyen vagyok, a kellő időben… :-)
Szóval, jól jött a bonni út, annyit variáltam a jegyekkel, hogy nem is lett nagyon drága, kombináltam mindent mindennel, Mama, büszke lehetsz rám!! :-) Már az odaúton kaptam egy adagot a vb hangulatából, néhány nappal a kezdés előtt, lelkes szurkolók utaztak a vonaton, na mondom, jobb, ha szokom, mostantól egy hónapig így lesz! Én és a foci… hm, van még néhány röpke napom, hogy szokjam a dolgot.

A család nagyon aranyos, kivonult elém mindenki az állomásra, ami azért is volt izgi, mint az utolsó pillanatban rájöttem, mert én ugyan írtam nekik néhány dolgot, hogy mi alapján keressenek, kihúztam magam, hogy öcsikémre hasonlítsak :-), meg megbeszélt zöld pulcsit lóbáltam – de róluk nem sokat tudtam. Aztán mégsem kellett az állomáson töltenem a következő három napot… Hazafele menet már bekukkanthattam Bonnba, felmértem, hogy itt megéri diáknak lenni, ha az egyetem is kastélyban van; árnyas utcák, megszámlálhatatlan volt-, ill. lemaradt még-követségek, az ENSZ központokról, és a világítós posta épületről nem is beszélve.
Pont akkortájt nyílt egy homokkal felszórt strandröplabda pálya a Rajna-parton, hangulatos nyugágyakkal, meg koktélos bódékkal, amit, mivel minden este ömlött az eső, senki sem bírt ezidáig tesztelni. Aztán a jó német időjáráshoz méltóan én sem. Hősiesen küzdöttünk, ravaszul ki készültük várni a „gyors nyári zápor” végét, közelebb húzódva a napernyőkhöz (micsoda optimista felszerelés! :-) ), de mikor már a nyakunkon folyt be a víz, és tocsogott minden lehetséges körülöttünk, akkor kénytelenek voltunk feladni. Tiszta szerencse, hogy egész nyáron nyitva van…
Másnap, a pünkösdi nagymisén a papa-mama énekelt a kórusban, igazán profik voltak, annyira, hogy a másfél órás felnőtt keresztelős, elsőáldozós szertartás meg se kottyant. Kölnban megcsodáltuk a dómot, az extra hosszú villamos vonalat, kávézgattunk, bolhapiacon régi Haribo reklámtáblákon méláztunk, hogy emberek mit nem bírnak gyűjteni, megkóstolhattam az anyuka híres-neves 100%-osan házi pizzáját, a tévét leszavazva játszottunk, egész pontosan laposra vertem őket, és még így is lazán belefért egy tévékrimi vége…

Másnap minden lehetséges módon, autóval, komppal, és gyalog néztük meg Bonnt, meg egy vagány kétszintes duplatemplomot. Szó szerint kettő volt egyben, külön alsó szint és emelet, középen egy kerek nyílással összenyitva, ilyet még sehol nem láttam. Bonn maga kisváros, régi városháza, Beethoven-ház, belváros. Ebédre kávéztunk – sokat isznak, és olyan aranyos, hogy saját mini kávéfőzőgépük van otthon, majdnem olyan, mint a nagyüzemiek (és eléggé ki is van használva). A modern történeti múzeumban érdekes volt látni a történelemkönyvekből ismert helyzetet, kettéosztott Berlin, légifolyosó, mind „belső” szemszögből; meg a meglepően sok fiatalt becsalogató időszakos rock kiállítást.
Nagyon megkedveltem a családot, az első pillanattól kezdve, amikor a vonatról leszállva megláttam a kissé hektikus, vadul fel-alá rohangászva engem kereső mamát… sokat beszélgettünk, hasonlóan gondolkodó jófej család, és végül arra is sikerült rábeszélni őket, hogy hozzánk jöjjenek Budapesten, ne egy szállodába. Bazsitól teljesen hasra voltak esve.

Kedden a változatosság kedvéért újra egész nap vonatoztam, ráadásul Nürnbergen keresztül, olyannyira, hogy annyi időm volt még, hogy gyorsan lecsapjam a fölös cuccaim egy részét. Este annyira azért még valahogy nem voltam hulla, hogy el ne bírjunk menni egy új ifjúságos találkozóra, egyben tesztelve a hagyományos, régi müncheni sörözőket.
A kaland másnap kezdődött, mikor Crisleide-nek dolgozni kellett mennie, én pedig elvállaltam, hogy kimegyek helyette egy másik brazil lány elé az állomásra. A csavar csak az volt benne, hogy információból nem álltam túl jól; nem tudtam se a lány nevét, sem, hogy hogy néz ki, melyik vágányra érkezik, pontosan mikor, és egyáltalán, hogy kell eljutni a müncheni főpályaudvarra… és mégis megtaláltuk egymást! :-) Sőt, tudott németül is, úgyhogy elvittem sétálni a környéken, az Isar-parton, ebédet főztünk, beesett Crisleide, fényképeket nézegettünk, expressz-városnéztünk, brazil szurkolókkal bratyiztunk, aztán még pont elértük a vonatját Coburgba… én pedig Crisleide-et beszéltem rá eredetileg fülbevaló helyett egy csini ruhára – nehezen szánta rá magát, pedig nagyon szerette volna, húú, mintha csak magamat látnám… :-) Másnap pedig jól leégtem. Ez valahogy mindig Münchenhez kötődik nálam, tuti a pazar kilátású erkély az oka.

Az Olimpia stadiontól eredetileg nem voltam olyan különösen belelkesedve, de ha már itt vagyok, jó, miért ne nézzük meg, ha olyan büszkék rá… ahhoz képest, hogy több, mint harminc éve épült, tiszta modern, és szép is, ami ebben a kategóriában ritka. Az uszoda részt máig használják, a csarnokok körüli parkban, dombokkal, tóval a háttérben már a foci vébés „Fan Fest” ment, (vö: főtámogató Hyundai reklámdömping), látványos színpad, break tánccsoport, last minute ingyenjegyek (richtig nem sikerült nyernünk), hivatalos vb-főmuftik, nagykövetek, reklámajándékok, foci, fényképezkedés, bámész emberek, sör-virsli-perec, messziről jött lelkes szurkolók, egzotikus koncert – happening, ami a vb alatt mindennap lesz… Talán mégsem olyan unalmas egy focilázban égő város? Mikor már majd’ tömbbé fagytunk, kénytelenek voltunk otthagyni a reggae-ző trinidadiaiakat, én pedig másnap Münchent, mert délutánra vissza kellett érnem a szállodába.

Később viszont, mivel úgyis megvolt az egész Bayernba érvényes jegyem, újra vonatra ültem, hogy ne vesszen kárba, és már Coburg felé tartva félúton jött az újabb őrült ötletem, hogy mégse oda menjek, ahol már jártam, amit néznék ahhoz meg késő van, hanem… mondjuk, Bayreuth-ba, mert az volt kiírva az egyik peron fölé. Még volt annyi időm, hogy egy állomásbeli térképesboltban gyorsan ellenőrizzem, hogy nem túl kis porfészek-e, aztán mentem tovább, fogalmam sem volt pontosan hova Bajorországban… Condia csak röhögött, mikor utólag elmeséltem. Kicsit zsákbamacska volt így, de szerencsém volt, mert szép városka, magamtól biztos sosem mentem volna pont oda, vásárteres, kastélyos, parkos, Wagner-os és Liszt-es, most pedig abszolút focis, minden étteremből, bárból, sörözőből, lukból tévé szólt, a képernyő elé szögezett nézőkkel és gólt jelző üdvrivalgással.
Utólag, visszafele aztán kiderült, hogy kétórás vonatozásom délután fölös volt, Nürnberg ugyanis normális esetben egyórányira van…

Innentől már csak két hétnyi gyakorlat (munka) volt hátra, és az is seperc alatt elszáll… Ahogy elkezdődött a vb Nürnbergben is, felgyorsult minden. Az utcákon különböző zászlókba burkolózott szurkolók, színes társaság, külföldiek, kántáló, zenélő felvonulás, dudáló kocsisorok, hajnalig a szálloda előtt ácsorgó rajongók, hosszabb bolt nyitvatartások, zászlók, pólók, füzérek tömkelege, a nyár miatt harmincfokos dögmeleg és hosszú-hosszú esték. Harci díszbe kifestett totyogó kisgyerekek, öltönyös üzletemberek, tűzbejött apukák, kamaszok, lelkes lányok.
A szállodában egymást váltó focicsapatok, feszített munka, fellélegzés, következők… A Bankettnek focis sportpólók, aminek legnagyobb előnye, hogy rövidujjú, meg hogy így nem kell csokornyakkendőt hordani. Közben néha a megszokott Rotary Club-os ebédek és rohangszás. Ventillátor nélküli munka negyven fokban és hosszúujjú ingben, mellényben. Gólhírrel a szállodán keresztül rohangáló kollégák. Hetek óta biztonsági őrök, belépés csak igazoltató kártyával; Mexikó, az elsők, még nem nagyon tudtuk, mire is készüljünk, de közvetlenek és barátságosak; Anglia, Beckhammel és nagy-nagy felhajtással, kiköltözéssel és különszakáccsal; praktukusan önellátó Japán, nem túl bonyolult és jószándékúan hajlongó rendezőkkel; aztán Ghána, barátságos játékosokkal és kiállhatatlan hivatalos „sleppel”, és Portugália, akikről annyit spekuláltunk, mert mindenki más véleményen volt, hogy milyen csoportból milyen csapat kell, hogy még most hozzánk kerüljön.

Az angol csapattól mindenki tartott egy kicsit, az egész ötödik emeleten nem lehetett senki más emberfia, még mi (focistákra nézve baromi veszélyes) gyakornokok sem, kutyás biztonságiak mindenütt, helikoptert is hallottam, csak kevesen mehettünk be a terembe felszolgálni, nagyon udvariasnak, hatékonynak és diszkrétnek kellett lennünk, meg se mertünk mukkanni, még mosolyogni sem nagyon, mikor Beckhamnak vittem a kért teát, azon izgultam halálra magam, hogy jó lesz-e egyáltalán egy ilyen hisztis világsztár szeszélyeinek. Hihetetlen, hogy mennyire minden egy játékos körül forog, én a csapathoz tartozó hivatalos emberek asztalához voltam beosztval, és ott is egyfolytában csak „David”-ről volt szó. Szerintem egyszerűen pofátlanság a többi játékossal szemben, mert lehet, hogy őket nem David Beckhamnek hívják, de pont egy focicsapatban rajtuk is ugyanannyira áll a győzelem, ez nem egy individuális sport, a csapatmunka az, ami számít. Pedig Beckham is, meg a többi focista is nagyon rendes volt, jófejek, mint aztán kiderült – nekem speciel meggyőződésem, hogy az egész felhajtást és idegeskedést a többi hivatalos, meg haszonleső kisember generálja mesterségesen… A különszakácsnak pl, bár viccesen és közvetlenül adta elő, semmi nem volt elég jó, és megszabta még a müzli márkáját is!

Aztán félhullán hajnali hazabiciklizés, egy-két óra alvás múlva pedig vissza, legalább ezt is megtapasztaltam, milyen a hajnali város. Hattól kezdődött elölről minden, háromkor leléptek végleg, a stadionba. Ennyi külön stressz után természetesen megnéztem a meccset! :-)
Azóta a többiekkel csak könnyebb dolgunk volt, a japánok például mindent maguk csináltak, csak ketten szedték közülünk össze a tányérokat; aznap hihetetlen mennyiségű szalvétát hajtogattunk mi többiek, hosszú órákon át. Minden csapat után változtatjuk a dekorációt, más-más zászló kerül a fő helyre (az egész terem zászlókkal van kirakva), és a büfére. A hűtő tele a csapatok itthagyott, fel nem használt spéci üdítőivel, műanyag energiaitalok, angol ”Bambi”, napok óta mindenki jeges szörpöt iszik… :-) Beckham külön krémsajtját még tegnap is ott láttam az egyik hűtő mélyén, a „hivatalos álláspont” szerint mert mindig elfelejtjük megkérdezni, hogy kidobhatjuk-e már végre, de nem szabadulok a gyanútól hogy az aranytábla készül rá, ha addig ugyan el nem mászik…

Bazsi bereklámozására megnéztem a salsás Dirty Dancing 2-t, csak a táncjeleneteket nagyjából háromszor, plusz külön a kivágott táncrészeket, a többszemszögből fényképezett táncokat és az interjút, hogy hogyan készültek fel a színészek a tánckoreográfiára. És még jobban sajnálom, hogy tavaly nem mentem el a Holló tanfolyamára utolsó héten, és szeretnék salsát tanulni!! :-)
Még néhányszor beszabadultam a H&M-be, többet nem megyek, mert nem akarom elkölteni minden pénzem, de minden ruhadarabnak nagyon örülök amit ott találtam. A múltkor Condiával mentünk együtt szoknyát nézni, és hihetetlenül sikeresek voltunk, én rögtön kettőt is találtam; pedig egyikünk sem könnyű eset…:-)
Holnap váltom ki a szülinapomra kapott Brunch lehetőséget, Chrissie, akinek anno a szülinapján voltam, jön velem, teszteljük, hogy milyen érzés a pult túloldala…
Lassan minden gyakornok a célegyenesbe jut, a jövő héten végez a többség; mindenki július eleje táján megy haza, viccesen jött ki, hogy a különböző érkezések ellenére ennyire egyszerre lépünk le…

És nekem ma van az utolsó szabadnapom. Holnap pedig az utolsó munkanapom.
:-))