Mivel sokan szerettétek volna tudni mi történt velem tavalyi külföldi szakmai bolyongásaim alatt, viszont nem mindenkihez jutott el minden beszámoló levél, ezeket most ide teszem fel, egy helyre.
Egyelőre az kerül ide, amit menet közben megírtam, de lehet, hogy egyszer pótlom majd a kimaradt részeket és az olasz előzményeket is...
Már annyira régen elakadtam a beszámolókkal, hogy inkább a júniusi szabadsággal kezdem. Amiről, mint utólag kiderült, csak én gondoltam, hogy az utolsó – fogalmam sincs, hogyan számolták, de mindenképp máshogy mint én, mert kiderült, hogy még újabb öt napom van, amit a végén sikerül is majd megkapni. Úgyhogy gyakorlatilag egy hét van már csak hátra!!!
Csak másfél hónapot dolgoztam egyben a banketten, de mégis kész megváltás volt, hogy csak elmúlt a május, igazából a nyarat várom már nagyon, mert rendesen akkor fogom tudni kipihenni magam, feltöltődve. Most érzem, hogy egyre hamarabb elfáradok, három hónapot nem bírnék végigdolgozni, mint az elején. Az is igaz, hogy az étteremben is adventkor kezdtem, és a banketten is sikerült a legforgalmasabb konferencia-kedvelt májust kifogni. A június csak hab a tortán, a vb-t addig is tudtam, hogy kemény lesz. Valahogy mindig a kellő helyen vagyok, a kellő időben… :-)
Szóval, jól jött a bonni út, annyit variáltam a jegyekkel, hogy nem is lett nagyon drága, kombináltam mindent mindennel, Mama, büszke lehetsz rám!! :-) Már az odaúton kaptam egy adagot a vb hangulatából, néhány nappal a kezdés előtt, lelkes szurkolók utaztak a vonaton, na mondom, jobb, ha szokom, mostantól egy hónapig így lesz! Én és a foci… hm, van még néhány röpke napom, hogy szokjam a dolgot.
A család nagyon aranyos, kivonult elém mindenki az állomásra, ami azért is volt izgi, mint az utolsó pillanatban rájöttem, mert én ugyan írtam nekik néhány dolgot, hogy mi alapján keressenek, kihúztam magam, hogy öcsikémre hasonlítsak :-), meg megbeszélt zöld pulcsit lóbáltam – de róluk nem sokat tudtam. Aztán mégsem kellett az állomáson töltenem a következő három napot… Hazafele menet már bekukkanthattam Bonnba, felmértem, hogy itt megéri diáknak lenni, ha az egyetem is kastélyban van; árnyas utcák, megszámlálhatatlan volt-, ill. lemaradt még-követségek, az ENSZ központokról, és a világítós posta épületről nem is beszélve.
Pont akkortájt nyílt egy homokkal felszórt strandröplabda pálya a Rajna-parton, hangulatos nyugágyakkal, meg koktélos bódékkal, amit, mivel minden este ömlött az eső, senki sem bírt ezidáig tesztelni. Aztán a jó német időjáráshoz méltóan én sem. Hősiesen küzdöttünk, ravaszul ki készültük várni a „gyors nyári zápor” végét, közelebb húzódva a napernyőkhöz (micsoda optimista felszerelés! :-) ), de mikor már a nyakunkon folyt be a víz, és tocsogott minden lehetséges körülöttünk, akkor kénytelenek voltunk feladni. Tiszta szerencse, hogy egész nyáron nyitva van…
Másnap, a pünkösdi nagymisén a papa-mama énekelt a kórusban, igazán profik voltak, annyira, hogy a másfél órás felnőtt keresztelős, elsőáldozós szertartás meg se kottyant. Kölnban megcsodáltuk a dómot, az extra hosszú villamos vonalat, kávézgattunk, bolhapiacon régi Haribo reklámtáblákon méláztunk, hogy emberek mit nem bírnak gyűjteni, megkóstolhattam az anyuka híres-neves 100%-osan házi pizzáját, a tévét leszavazva játszottunk, egész pontosan laposra vertem őket, és még így is lazán belefért egy tévékrimi vége…
Másnap minden lehetséges módon, autóval, komppal, és gyalog néztük meg Bonnt, meg egy vagány kétszintes duplatemplomot. Szó szerint kettő volt egyben, külön alsó szint és emelet, középen egy kerek nyílással összenyitva, ilyet még sehol nem láttam. Bonn maga kisváros, régi városháza, Beethoven-ház, belváros. Ebédre kávéztunk – sokat isznak, és olyan aranyos, hogy saját mini kávéfőzőgépük van otthon, majdnem olyan, mint a nagyüzemiek (és eléggé ki is van használva). A modern történeti múzeumban érdekes volt látni a történelemkönyvekből ismert helyzetet, kettéosztott Berlin, légifolyosó, mind „belső” szemszögből; meg a meglepően sok fiatalt becsalogató időszakos rock kiállítást.
Nagyon megkedveltem a családot, az első pillanattól kezdve, amikor a vonatról leszállva megláttam a kissé hektikus, vadul fel-alá rohangászva engem kereső mamát… sokat beszélgettünk, hasonlóan gondolkodó jófej család, és végül arra is sikerült rábeszélni őket, hogy hozzánk jöjjenek Budapesten, ne egy szállodába. Bazsitól teljesen hasra voltak esve.
Kedden a változatosság kedvéért újra egész nap vonatoztam, ráadásul Nürnbergen keresztül, olyannyira, hogy annyi időm volt még, hogy gyorsan lecsapjam a fölös cuccaim egy részét. Este annyira azért még valahogy nem voltam hulla, hogy el ne bírjunk menni egy új ifjúságos találkozóra, egyben tesztelve a hagyományos, régi müncheni sörözőket.
A kaland másnap kezdődött, mikor Crisleide-nek dolgozni kellett mennie, én pedig elvállaltam, hogy kimegyek helyette egy másik brazil lány elé az állomásra. A csavar csak az volt benne, hogy információból nem álltam túl jól; nem tudtam se a lány nevét, sem, hogy hogy néz ki, melyik vágányra érkezik, pontosan mikor, és egyáltalán, hogy kell eljutni a müncheni főpályaudvarra… és mégis megtaláltuk egymást! :-) Sőt, tudott németül is, úgyhogy elvittem sétálni a környéken, az Isar-parton, ebédet főztünk, beesett Crisleide, fényképeket nézegettünk, expressz-városnéztünk, brazil szurkolókkal bratyiztunk, aztán még pont elértük a vonatját Coburgba… én pedig Crisleide-et beszéltem rá eredetileg fülbevaló helyett egy csini ruhára – nehezen szánta rá magát, pedig nagyon szerette volna, húú, mintha csak magamat látnám… :-) Másnap pedig jól leégtem. Ez valahogy mindig Münchenhez kötődik nálam, tuti a pazar kilátású erkély az oka.
Az Olimpia stadiontól eredetileg nem voltam olyan különösen belelkesedve, de ha már itt vagyok, jó, miért ne nézzük meg, ha olyan büszkék rá… ahhoz képest, hogy több, mint harminc éve épült, tiszta modern, és szép is, ami ebben a kategóriában ritka. Az uszoda részt máig használják, a csarnokok körüli parkban, dombokkal, tóval a háttérben már a foci vébés „Fan Fest” ment, (vö: főtámogató Hyundai reklámdömping), látványos színpad, break tánccsoport, last minute ingyenjegyek (richtig nem sikerült nyernünk), hivatalos vb-főmuftik, nagykövetek, reklámajándékok, foci, fényképezkedés, bámész emberek, sör-virsli-perec, messziről jött lelkes szurkolók, egzotikus koncert – happening, ami a vb alatt mindennap lesz… Talán mégsem olyan unalmas egy focilázban égő város? Mikor már majd’ tömbbé fagytunk, kénytelenek voltunk otthagyni a reggae-ző trinidadiaiakat, én pedig másnap Münchent, mert délutánra vissza kellett érnem a szállodába.
Később viszont, mivel úgyis megvolt az egész Bayernba érvényes jegyem, újra vonatra ültem, hogy ne vesszen kárba, és már Coburg felé tartva félúton jött az újabb őrült ötletem, hogy mégse oda menjek, ahol már jártam, amit néznék ahhoz meg késő van, hanem… mondjuk, Bayreuth-ba, mert az volt kiírva az egyik peron fölé. Még volt annyi időm, hogy egy állomásbeli térképesboltban gyorsan ellenőrizzem, hogy nem túl kis porfészek-e, aztán mentem tovább, fogalmam sem volt pontosan hova Bajorországban… Condia csak röhögött, mikor utólag elmeséltem. Kicsit zsákbamacska volt így, de szerencsém volt, mert szép városka, magamtól biztos sosem mentem volna pont oda, vásárteres, kastélyos, parkos, Wagner-os és Liszt-es, most pedig abszolút focis, minden étteremből, bárból, sörözőből, lukból tévé szólt, a képernyő elé szögezett nézőkkel és gólt jelző üdvrivalgással.
Utólag, visszafele aztán kiderült, hogy kétórás vonatozásom délután fölös volt, Nürnberg ugyanis normális esetben egyórányira van…
Innentől már csak két hétnyi gyakorlat (munka) volt hátra, és az is seperc alatt elszáll… Ahogy elkezdődött a vb Nürnbergben is, felgyorsult minden. Az utcákon különböző zászlókba burkolózott szurkolók, színes társaság, külföldiek, kántáló, zenélő felvonulás, dudáló kocsisorok, hajnalig a szálloda előtt ácsorgó rajongók, hosszabb bolt nyitvatartások, zászlók, pólók, füzérek tömkelege, a nyár miatt harmincfokos dögmeleg és hosszú-hosszú esték. Harci díszbe kifestett totyogó kisgyerekek, öltönyös üzletemberek, tűzbejött apukák, kamaszok, lelkes lányok.
A szállodában egymást váltó focicsapatok, feszített munka, fellélegzés, következők… A Bankettnek focis sportpólók, aminek legnagyobb előnye, hogy rövidujjú, meg hogy így nem kell csokornyakkendőt hordani. Közben néha a megszokott Rotary Club-os ebédek és rohangszás. Ventillátor nélküli munka negyven fokban és hosszúujjú ingben, mellényben. Gólhírrel a szállodán keresztül rohangáló kollégák. Hetek óta biztonsági őrök, belépés csak igazoltató kártyával; Mexikó, az elsők, még nem nagyon tudtuk, mire is készüljünk, de közvetlenek és barátságosak; Anglia, Beckhammel és nagy-nagy felhajtással, kiköltözéssel és különszakáccsal; praktukusan önellátó Japán, nem túl bonyolult és jószándékúan hajlongó rendezőkkel; aztán Ghána, barátságos játékosokkal és kiállhatatlan hivatalos „sleppel”, és Portugália, akikről annyit spekuláltunk, mert mindenki más véleményen volt, hogy milyen csoportból milyen csapat kell, hogy még most hozzánk kerüljön.
Az angol csapattól mindenki tartott egy kicsit, az egész ötödik emeleten nem lehetett senki más emberfia, még mi (focistákra nézve baromi veszélyes) gyakornokok sem, kutyás biztonságiak mindenütt, helikoptert is hallottam, csak kevesen mehettünk be a terembe felszolgálni, nagyon udvariasnak, hatékonynak és diszkrétnek kellett lennünk, meg se mertünk mukkanni, még mosolyogni sem nagyon, mikor Beckhamnak vittem a kért teát, azon izgultam halálra magam, hogy jó lesz-e egyáltalán egy ilyen hisztis világsztár szeszélyeinek. Hihetetlen, hogy mennyire minden egy játékos körül forog, én a csapathoz tartozó hivatalos emberek asztalához voltam beosztval, és ott is egyfolytában csak „David”-ről volt szó. Szerintem egyszerűen pofátlanság a többi játékossal szemben, mert lehet, hogy őket nem David Beckhamnek hívják, de pont egy focicsapatban rajtuk is ugyanannyira áll a győzelem, ez nem egy individuális sport, a csapatmunka az, ami számít. Pedig Beckham is, meg a többi focista is nagyon rendes volt, jófejek, mint aztán kiderült – nekem speciel meggyőződésem, hogy az egész felhajtást és idegeskedést a többi hivatalos, meg haszonleső kisember generálja mesterségesen… A különszakácsnak pl, bár viccesen és közvetlenül adta elő, semmi nem volt elég jó, és megszabta még a müzli márkáját is!
Aztán félhullán hajnali hazabiciklizés, egy-két óra alvás múlva pedig vissza, legalább ezt is megtapasztaltam, milyen a hajnali város. Hattól kezdődött elölről minden, háromkor leléptek végleg, a stadionba. Ennyi külön stressz után természetesen megnéztem a meccset! :-)
Azóta a többiekkel csak könnyebb dolgunk volt, a japánok például mindent maguk csináltak, csak ketten szedték közülünk össze a tányérokat; aznap hihetetlen mennyiségű szalvétát hajtogattunk mi többiek, hosszú órákon át. Minden csapat után változtatjuk a dekorációt, más-más zászló kerül a fő helyre (az egész terem zászlókkal van kirakva), és a büfére. A hűtő tele a csapatok itthagyott, fel nem használt spéci üdítőivel, műanyag energiaitalok, angol ”Bambi”, napok óta mindenki jeges szörpöt iszik… :-) Beckham külön krémsajtját még tegnap is ott láttam az egyik hűtő mélyén, a „hivatalos álláspont” szerint mert mindig elfelejtjük megkérdezni, hogy kidobhatjuk-e már végre, de nem szabadulok a gyanútól hogy az aranytábla készül rá, ha addig ugyan el nem mászik…
Bazsi bereklámozására megnéztem a salsás Dirty Dancing 2-t, csak a táncjeleneteket nagyjából háromszor, plusz külön a kivágott táncrészeket, a többszemszögből fényképezett táncokat és az interjút, hogy hogyan készültek fel a színészek a tánckoreográfiára. És még jobban sajnálom, hogy tavaly nem mentem el a Holló tanfolyamára utolsó héten, és szeretnék salsát tanulni!! :-)
Még néhányszor beszabadultam a H&M-be, többet nem megyek, mert nem akarom elkölteni minden pénzem, de minden ruhadarabnak nagyon örülök amit ott találtam. A múltkor Condiával mentünk együtt szoknyát nézni, és hihetetlenül sikeresek voltunk, én rögtön kettőt is találtam; pedig egyikünk sem könnyű eset…:-)
Holnap váltom ki a szülinapomra kapott Brunch lehetőséget, Chrissie, akinek anno a szülinapján voltam, jön velem, teszteljük, hogy milyen érzés a pult túloldala…
Lassan minden gyakornok a célegyenesbe jut, a jövő héten végez a többség; mindenki július eleje táján megy haza, viccesen jött ki, hogy a különböző érkezések ellenére ennyire egyszerre lépünk le…
És nekem ma van az utolsó szabadnapom. Holnap pedig az utolsó munkanapom.
:-))
Ami Németországot illeti, az elején négy hónapig az étteremben dolgoztam, ez főleg reggeliztetést ill. ebédet jelentett, no meg, a fini hajnali hatos kezdést... őszintén szólva, azóta sem hiányolom a reggeli műszakot! Azért volt egy hangulata, és utólag biztos máshogy gondolok majd a stresszes időszakokra és pörgésre, mint pl. a rendszeres vasárnapi menet, a "sunday brunch". Ez azt jelenti, hogy - hétvége lévén - a későn érkező utolsó reggelizők, és a (precíz németekhez méltóan) pontban 12-kor az ajtó előtt toporgó brunch-ra érkezők étterem-letámadása közötti kevesebb, mint egy óra alatt kell az egész termet átrendezni, a büfét lecserélni, asztalokat újra megteríteni... Ám ha az ember túlélte az ezt követő első félórát is, amikor mindenki egyszerre érkezik, rendel inni és várja az ingyenpezsgőt, akkor onnantól tiszta élvezet...! :-) Érdekes az embereket, családokat látni, és - bár a németek sokkal zárkózottabbak az olaszoknál - ekkor alakul ki némi kapcsolat is a vendégekkel.
Áprilistól átkerültem a bankettre: rendezvények előkészítése, lebonyolítása; főleg konferenciák, vagy koktélok, interjúk, ebédek, rendszeres programok (mint pl. egy vacsorával egybekötött, színészek által előadott krimi), születésnapok, eljegyzések, esküvők :-), focicsapatok óhaj-sóhajai júniusban, stb...
A gyakorlatban ez sajnos nem ilyen izgalmas, inkább versenyfutás az idővel, termek villám-díszítése és előkészítése, asztal terítés több száz emberre, kávéfőzés ( de úgy ám, hogy olyan gagyi, hogy 7 percig tart egy adag kifőzése... :-) ), lépcsőzés fel-alá, rohangászás a mosogatók és a bankett között, koszos és tiszta edénnyel teli rekeszekkel, végül hosszú rendrakás és pakolás, illetve hihetetlen mennyiségű pohár törölgetése. Azt hiszem, ez utóbbi a legjellemzőbb; nem fogom elfelejteni, ahogy hajnali kettőkor-háromkor ott ülünk, és a kilencszázhuszonharmadik undok pezsgőspoharat törölgetjük fényesre... :-) Sok a munka, hosszúak a napok, előfordul, hogy 14 órát is dolgozunk; általában 11-et. Ugyanakkor, itt barátságosabb a csapat, mint az étteremben, jobban összetartanak jobb a hangulat is, máshogy azt hiszem ezt nem is lehetne bírni beleőrülés nélkül.
Hál' Istennek ez már lassan az utolsó hajrá, még júniusban váltogatják majd egymást a különböző focicsapatok (VB, tiszta kár belém, nem érdekel a foci), utána pedig újraértékelem az elkényeztetett diákként magától értetődő nyári szünetet. :-)
A munkán kívül is igyekszem élni azért, Nürnberg nagyon hangulatos, sokat utazom a környéken, mivel több embert is megismertem itt, általában nem is egyedül, és úgy alakult, hogy folyamatosan ismerkedem a kultúrákkal: hihetetlen olasz-német különbség, vendégség egy kambodzsai munkatársnál, München egy brazil lánnyal, ír és cseh folyosótársak, dolgoztam (ti. minibárral rohangásztam öt emelet folyosóin) fülöp-szigeteki nővel, mexikói tortillát kóstoltam, az egyik gyakornok sráccal pedig szinte mindig csak olaszul beszélünk. Nemrég szereztem egy biciklit, most mindenhova avval járok, tesztelem a parkokat és napozom, hogy a fehér németek csak irígykednek - és sajnálom, hogy ezekre csak korlátozott időm van, mert hétközben csak a nagy hajtás jut. Néha a gyakornokokkal is elmegyünk bulizni, de valahogy annyira azért nem jó a társaság, mint ahogy Olaszországban összejött. Azért nagyon várom a végét is, főleg a nyarat, mert fáradt vagyok, a fő-fő adventi és karácsonyi szezon rögtön az elején, februártól pedig vásár vásár után, szintén teltház, aztán az egész bankett - legalább egy húzós vizsgaidőszakkal ér fel...
Sziasztok! Ma egész emberi időben végeztem, úgyhogy már most internethez jutottam, juhéé!! Csináltam amúgy táblázatot, Mama tanácsát megfogadva, és írok mindent, jó kis anyag összegyűlt már mostanra is. Jó ötlet volt! El is küldöm, legalább látjátok, hogy mik vannak itt...
Noiék itt voltak, bár nem túl sokáig, pénteken, amim szabad volt, csak este érkeztek mert olyan dugó volt a hosszú hétvége miatt, ráadásul aznap derült ki a bicikli is, amiért még el kellett rohannom, de azért tudtunk együtt is lenni. Szombaton dolgoznom kellett, mert esküvő volt, de hál' Istennek a nehezét megúsztam, mert déltől dolgoztam már. Vasárnap megint szabad volt, aznap együtt voltunk, beszélgettünk, sétáltunk, moziba mentünk, este meg a vendéglátóikkal beszélgettünk. Jó volt látni őket, már régen nem találkoztunk (Noi is elfoglalt lett, most már megértem :-) ) Nagyon tetszett nekik a város, most már tényleg különösen szép, minden zöld.
Itt szuper idő van, a héten egyfolytában 24-26 fokot mondanak, bár sokat nem látok belőle, de azért mikor tehetem, kint vagyok, már egész jó színem van, mindenki érdeklődik, hogy szabadságon voltam-e. Nem, Nürnbergben, bármilyen hihetetlen is... :-)
Ja, és a jó hírt még nem is tudjátok: van biciklim!!!!!!! Pénteken szervezte meg Gianna, lett nekik egy régi, fölös, és elhozta a papája a collegamentora! Annyira örültem neki, azóta mindenhova biciklivel járok, futás helyett inkább mégis biciklizni fogok, meg pakolgatom a pályaudvar előtt ide-oda, hogy fel ne tűnjön. Első nap körbetekertem a belváros körül, aztán el a tóhoz a közelben, az olyasmi érzés volt, mint a Balaton partján. Május elseje volt, mindeni kint a szabadban (és sokan
hasonlóan ócska biciklin, meg is lepődtem). :-)
Szombat-vasárnap szabad a héten, szombaton lesz a genekkel szervezett ökumenikus nap a fiataloknak, vasárnap pedig Regensburgba megyek Condiával, aki mikor megtudta, hogy aznap szabad vagyok, felajánlotta, hogy magával visz. Jövő héten pedig hétfő és szombat a szabad megint, úgyhogy most lesz egy hosszú hétvégém, hogy kicsit utolérjem és kipihenjem magamat. És amúgy is jónak tűnik, mert azon a héten éppen több nappali, és kevesebb esti műszakom lesz, lehet, hogy a legjobb, ha legközelebb elküldöm a beosztásomat, hogy lássátok, mikor tudtok elérni.
Kezdek beleszokni a bankettba, átállni, már tudom, hogy milyen napszak van, és mit készülünk éppen enni (vö. reggeli, ebéd, vacsora), bár a "nap" végén mindig hulla fáradt vagyok. De szerencsére nem mindig hajnalig tart, általában (2)-3-4-ig. Szokom a minimum 11 órát is (bár
már fordult elő egyszer olyan extrém helyzet, hogy csak 9 órát dolgoztunk, és ma is 9 és fél óra alatt végeztünk...) :-) csak ne lenne az a rengeteg eltörölgetni való pohár... ma már biztos voltam benne, hazamegyek, és otthon is fényesre fogok suvickolni minden poharat minden mosogatás után, svungból... :-)
Puszi, a hétvégén akkor még jelentkezem, illetve a szabadságot kell még véglegesíteni
Rita
(Itt akadnak pótolnivaló hiányosságaim...)
Noiék május utolsó hétvégéjén jöttek, illetve már kicsit előbb, péntek este érkeztek. Az a napom nagyon kaotikusra sikerült, kiderült, hogy mind a két hétvégi napra nem engednek el a munkából, mert esküvő van; Princiék szintén Németországból, egy lelkigyakorlatról jöttek át, du-ra ígérték magukat, de mindannyian elfelejtettük, hogy hosszú hétvége van, csak álltak a dugóban; közben pedig Gianna telefonált, hogy szerzett egy biciklit, és hozzák a szülei az aznapi collegamentora… Noiék csak beestek, Sherlock Holmes-ot megszégyenítő taktikákkal sikerült találnunk egy zsúfolt olasz pizzeriát – a konkurenciával, a Sheratonnal szemben – ahol ugyan nyomába sem ért a kiszolgálás színvonala a mienknek (így a collegamentot sikerült lekésnem), de azért csak jó érzés, ha nem nekem kell egyszer felszolgálni… És aztán még a fokolárt is elcsíptem, úgyhogy el tudtam hozni a biciklit… A török lagzi nehezét megúsztam azért másnap, mert déltől dolgoztam már, és a vasárnap így megmaradt nekünk. Megismerkedtem az ismerőseikkel, sétáltunk egy nagyot a városban, a még ugyan nem túl jellegzetes május végi hideg időben, kipróbáltuk a 3D-s szemüveges mozit, megállapítottuk, hogy semmi extra, telefonáltunk az otthon éppen mosni készülő Andrissal, elmentünk a késői esti misére, amit végül más tartott, de jópofa volt, hogy utána teázgatás volt még a templomban, én pedig közben hazarohantam Princi e-bay-es csomagjaiért, a szobaberendezés részét képező dobozokból előkotort egerek, meg egyéb ex-pakk-cuccokért.
Este még éjszakábanyúlóan beszélgettünk; és most az egyszer, a vendéglátókon, hallottam a bajor akcentust!
A hétfő avval az eufóriával telt, hogy van biciklim!!! :-) Azóta mindenhova avval járok, nagyon praktikus, és élvezem is, mert így messzebbre jutok el, mint eddig. Mindjárt azzal kezdtem, hogy körbebicikliztem a belvárost, aztán nem bírtam ki, elindultam a tó körül is egy darabon, gyönyörű tájakon. A tuti befutó program szabadnapokra innentől az lett, hogy felpattanok a biciklire, eltekerek egy darabig, egy-két órát, aztán kiülök a napra, tópartra, stégre… Május elseje ideális nap volt, végre tavaszi meleg, ragyogó napsütés, mindenki a szabadban, gyalog, biciklivel, görkorival, gyerekkel, nagyszülőkkel, kutyával. Este Erlangenben genegység, Giannát búcsúztattuk, most hivatalosan is kikerült a genegységből, szeptemberre készül, Loppianora.
Sziasztok!
Megint megpróbálom összeszedni az előző heteket, mielőtt teljesen elúszom:
Mióta megjöttem, mindenki azt kérdezgeti, hogy hogyhogy ennyire lebarnultam, csak nem szoliban voltam. Nem győzöm hangoztatni, hogy nem én, én oda nem megyek („mi nem olyanok vagyunk!”), ez, ha valami, akármilyen hihetetlen is ezek szerint, a nürnbergi napsütés hatása.
Mikor visszaérkeztem az április eleji előhúsvéti szabadságról, akkor derült ki persze, hogy olyan uborkaszezon van, hogy az egész hetem szabad, de valami csoda folytán nem ütött meg ott helyben a guta, hanem akkor kihasználom és élvezni fogom a szabadnapokat, és nem arra gondolok, hogy ennyi erővel egy héttel tovább is maradhattam volna otthon...
Este kapcsolgattam a tévét, míg beleakadtam egy filmnek a közepébe: egy idióta gorilla (esetleg a leselejtezett King-Kong kellékekből szökött meg), a kritikus pillanatokban vinnyogott, rémesen idegesítően, főleg, hogy láthatóan az egész film kritikus pillanatokból állt; egy klasszikus-múzeális robot (inkább egy Bádogember aki meg Ózt hagyta faképnél); egy Julia Timosenko (vö: kontyos) csajszi, ilyet még nem láttam filmben; meg egy átlagos amerikai-színész-vagyok-pasi. Továbbá egy éppen varázsolgató manó, ez végképp nem illett a képbe, de ugyanaz a film volt, mert nem kapcsoltam (még) közben el - ezen a ponton gyanakodni kezdtem, hogy csak nem a Gyűrűk ura-e, amihez legalább annyira értek, mint Daddy a Harry Potterhez. De szemmel láthatóan a tanítványa, akinek egy laza mozdulattal egy böszme nagy űrhajót készült odavarázsolni, az nem az a főszereplő, akit ott szoktak mutogatni… Az űrhajósok épp azon vitáztak, hogy fénysebességgel mennek-e; mint én a Bazsival kiskorunkban, hogy a „végtelen meg egy” a nagyobb-e, vagy a végtelen-végtelen, ha már végképp nem tudtuk egymást letromfolni – és erre kiderült, hogy a Star Wars!! Egy világ dőlt össze bennem, hogy lehet egy ilyen bődületes hülyeség klasszikus?! Aztán megszólalt a zene, és fénykardoztak is, ami minden további felmerülő kétséget kizárt. Nem ekkora baromságnak képzeltem, azon röhögtem, hogy olyan, mintha saját maga paródiája lenne!
Másnapra ugyan – bosszúból, hogy most bezzeg szabadnapokat kaptam – megfogadtam, hogy akkor viszont végre elmegyek Bambergbe, de elég kiszámíthatatlan lett az idő. És inkább Nürnbergben tartottam múzeum-napot, lendületből, ha már otthon is annyit művelődtem. :-) Mégiscsak jobb, mint fejhangon nyögdécselő lecsaphatatlan papucsgorillák, szörnyen New Age-es és szörnyen amerikai manók, meg Julia Timosenkók. Sapa útikönyvét a hónom alá csapva elindultam, most szigorúan a könyv szerint haladva, a várból, mint egy bamba turista, a tényleg hangulatos utcákon, és találtam olyat is, amit eddig még nem láttam. A Spielzeugmuseumba némi kételkedéssel vettem meg a jegyet, mert látszólag csupa kisgyerekes család látogatta, de hát mégiscsak híres ez itt Nürnbergben, meg a játékvásár, meg minden… És nem bántam meg, nagyon érdekes volt, annyira, hogy utána (mivel a jegy több helyre is szólt, amire nem gondoltam előre), egy másik múzeumot le is késtem. A Stadtmuseum viszont, a főtér mellett, kellően közel volt ahhoz, hogy ne bírjam lekésni, az is iszonyú érdekes volt, pedig addigra már fáradtam agyilag, meg különben is olyan unalmasnak tudnak tűnni ilyen városházákban berendezett „városunk-büszkeségei” c. bemutatók.
Ennyi szabadnappal végre volt időm elmenni a közeli jezsuita templom által meghirdetett táncklubba is – ahol, mint aztán kiderült, legoptimálisabb esetben is 31-35 év volt az átlagéletkor, azok is leginkább házaspárok… kár pedig érte, de mondták is, hogy a fiatalok nem nagyon érdeklődnek a társastánc iránt, diszkóba járnak csak. Ezek a mai fiatalok!
Továbbá aznap tettem a hosszas keresgélés utáni felfedezést, hogy a németek nem hallottak a mezei t-elosztó fogalmáról. Találtam egy tuti befutó feltalálnivalót – addig viszont egy hosszabbítóval kell beérnem. De a lényeg, hogy most elég lyuk van mindenféle dugóhoz, a lámpa zsinórjától kezdve a telefontöltőn át a szuper (teszteltem!!) hangfalakig.
Szombaton csak eljutottam Bambergbe, nagyon hangulatos kisváros, egyetemmel, a fő-látnivaló-dómmal, a folyó, illetve egy híd közepén egy olyan régi városházával, mintha egy Lego házikó lenne odacsapva, épp hogy le nem billen, nagyon vicces. Ezen kívül egy egész városrész egy szigeten található, egy másik látszólag csak dombokból áll, van egy kis Velencének nevezett partszakasza, az egész belváros a világörökség része, és evvel arányos mennyiségű turista flangál az utcákon, kávézókban és boltokban.
Nem mindig értem a német logikát, már ami az ünnepnapokat illeti; nagypénteken minden bezár, de másnap aztán megint kinyit nagyon sok bolt…
Húsvét vasárnap kihagytam a hajnali hatos feltámadási misét, helyette délelőtt mentem a szintén „szagos” nagy-, de azért szép és ünnepi misére, utána pedig végre nem felejtettem el, és nem késtem le a Frauenkirche déli látványosságát, mert mindenki a torony felé tekergette a nyakát:
egy csapat izgatott spanyol turista társaságában megbámultam a mozgó figurákat, császárostul, választófejedelmestül. Fagyoskodtam még egy sort a városban, aztán be kellett látnom, hogy hiú ábránd kifeküdni a napra, rajzolni – csak eső és sötét jutott a német időjárásból. Előtte azért egy-két napon sikerült kijutnom rajzolni, amit már régen nem tettem.
Aztán csak összejött a kinti rajzolás, olvasás megint, mikor legközelebb végeztem a munkával, még egyszer utoljára az étteremben. Bár lazán, hétkor kezdtem csak, négykor Gee, az egyik ír gyakornok szinte kikergetett az office-ból, hogy menjek nyugodtan, tényleg bírja már az esti műszak is egyedül :-) Nem is értem, azóta sem, pedig ő egész idáig a hosszú munkanapos banketten dolgozott – lehet, hogy pont azért? :-) Örültek az étteremben, mindenki számontartotta, hogy szabadságon voltam, nem is gondoltam volna, ennyi ember mellett, és többen sajnálkoztak, hogy már nem itt leszek. Még a reggelis nő is barátságos volt, sőt! mosolygott!! A bankett kezdés ezzel viszont újabb két nappal későbbre került…
Szóval, végre beesett a jóidő, Nürnberg egészen megelevenedett, (újabb) turisták, mindenki lelkesen shoppingol :-) , egy hatalmas táblán megy a visszaszámolás a vb kezdéséig, az utcán néha egy-egy tetőtől talpig giccses-arany szabadságszobor jött velem szembe, a háttérben szólt az utcazene; és egyáltalán, délután átállhattam a gyík életmódra, amit Leonardo már háromszor megtanított olaszul, de mindig elfelejtem. Mama, ha te már tudod, mi az a „gyík”, akkor abban tuti okosab vagy nálam!! :-) Most olvasom a Gary Chapman – Ross Campbell könyvet, (általában a szép kilátású várkertben), nagy élmény, még úgy is, hogy gyereknevelési szemszögből van írva, azóta nagyon lelkes vagyok! Beajánlottam a geneknek is…
Közben a szállodában elromlott a lift, az elegáns - úgyhogy megzavart vendégek furikáztak fel-alá a „mienkben”, még nem szokták meg a „feelinget” (fél óra várakozás után van remény, hogy megérkezik a lift, és szerencsés esetben nem él önálló életet, hanem arra megy, amerre a gombnyomás alapján kellene)… Én ilyenkor inkább a tornára szavazok, és gyalogolok öt emeletet, az gyorsabb és egészségesebb is, a milánói 11 emelethez képest pedig egyenesen pite! Bár ilyeneken itt mindig csodálkoznak, lassan megérem, hogy én számítok sportosnak: egyszer meggyalogoltattam Leonardot, mind a kettőnknek szabadnapja volt, gyönyörű idő, megyünk a belvárosban, ő meg csak nyögött, hogy odaaa?!, fel, a várig?, hiszen az egy DOMB tetején van, és különben is, meleg van… A többiek ugyanis általában ki sem mozdulnak a szobából hétközben, csak a tévét nézik, a várost pedig – nem vicc – kb. a legközelebbi kocsma útvonaláig ismerik. Munka, buli, alvás. Hát, nem az én életem, de ijesztő, hogy mennyi ember él így…
A hétvégén aztán átestem a bankettes tűzkeresztségen, mindjárt az első nap 14 órát dolgoztunk. Esküvő volt, azok mindig undok hosszúak, pedig most nem is maradtak olyan sokáig a vendégek. Mégis, emlékszem, este 9-től hajnali 4-ig poharakat törölgettem… :-) Hajnalban megjelent egy halom segítő kéz, az „Azubi” tanulóknak ugyanis kirándulása volt, és ahhoz, hogy ötkor mindenki el tudjon indulni, segíteniük kellett, hogy készen legyünk. Azért valahol jó dolog, hogy így nevelik őket, bár engem a guta megütne, hogy végre szabadnap, utazás, és akkor avval kell kezdeni, hogy másfél órával előbb kell odaérni az amúgy is hajnali indulásra, hogy poharakat törölgethessek… de így lesz összetartó egy csapat. Így is hatra lettünk készen, úgyhogy én a bankettet illetően el voltam készülve a legrosszabbra, de innentől csak jobb lett minden nap. Az igazán szörnyűekből azóta szerencsére kimaradtam.
Kellően lefáradtam minden nap végére, főleg az elején, csak nyögtem. De számítottam rá, az elején nehéz, amíg minden szokatlan, új, más, hosszú… magyarázni pedig nem igazán szoktak, sem Olaszországban, sem itt az étteremben, sem a banketten, mindenütt kérdezve kell kiszedni a tudnivalókat, vagy magamtól rájönni, vagy utólag derül ki, hogy ja, mégis hogyan kellett volna csinálni.
Hát, ez otthon megint villámlátogatás volt, már néhány napja Németországban vagyok ismét; nem, nem húsvét, sajnos csak húsvét előtti hazaút volt, meg szavaztam is (legalább nem rajtam múlt... :-) ) Kedden este itt aztán a guta majd megütött, mikor kiderült, hogy utána még most az egész hetet megkaptam szabadnak, mert, gondolom, nincs sok munka... meg összegyűlt annyi plusz napom, amikor heti egy szabadnapot kaptam csak. Jó, mondjuk a repülőjegy már régen megvolt, és így legalább rá vagyok kényszerítve, hogy itt helyben is utazzak, körülnézzek, és már különben is szokom a dolgot, a karácsony azért húzósabb volt - de azért az első pillanatban elég bosszantó volt! Persze az idő is richtig most pocsék, esik, vagy csak készül, de hideg van... Érdekes, hogy ennek ellenére napok óta mindenki afelől érdeklődik, hogy szoliban voltam-e. Mondtam, nem én, ott tuti nem, ha valami, akkor az lehet, hogy mielőtt hazautaztam, két napot Münchenben töltöttem, ahol egyik délután kicselezve a szintén szélsőségesen változó időt, egy jó órát tudtunk napozni - a jégeső előtt... :-)
Ezek látszik, hogy nem láttak még nyáron, otthon senkinek nem tűnt fel semmi, mondjuk idén amúgy is kimaradt egy nyár, úgyhogy biztos sápadtabb is vagyok tavaszra a szokásosnál. Majd idén pótlom, már nagggyon várom a június végét!
Szóval, a bankett eddig kifejezetten szórakoztató, amióta lassan két hete itt vagyok, még egy napot sem dolgoztam... :-) És már az megéri, hogy mostantól nem én vagyok, aki reggel fél hatkor felkel... :-))) Diadalmas egy érzés. :-) Egyébként azokkal leszek itt a rendezvényeken, akikkel a legelején voltam az étteremben, és állítólag az "állandó" csapat is rendes.Vediamo. Mal sehen.
Közben egyre határozottabban indul be itt a foci-őrület, már előre fogom a fejem! :-)
Mostanában a Frauenkirché-ben gyakran egy nő tartja a prédikációt, talán ő is Pastoralleiterin (vagy annak készül, mert egyelőre van pap is), olyankor mindig Noira gondolok!! :-) Most éppen azon vagyok elhűlve, hogy itt egyrészt nem nagyszombat este van a feltámadási mise, másrészt cserébe vasárnap hajnalban, ötkor, keresztelőstül. (Bár én ezt a Spaß-t most kihagytam, a hajnali tízes is elég ünnepi és "szagos" volt - tényleg szép.) Ez volt talán a "bosszú", amiért karácsonykor lebecsültem a németeket, hogy itt már este tízkor van az éjféli mise... :-)
Sziasztok!
Na, a vasárnap nem jött össze, mármint internet szempontjából, mert nem is voltam itthon... De az egész hét eléggé tele volt, inkább az elején kezdem:
hétfő este a telefonos genegység; nagyon hiper-szuper modernnek tűnik, de valójában kicsit béna volt, mert nem volt kihangosítónk a telefonon, és ketten próbáltuk a kagylóból kihámozni, hogy mit mondanak a többiek... nekem nehéz volt figyelni, pláne, hogy németül hallom halkan a szöveget - de a semminél biztos, hogy jobb, és most éppen szanaszét vagyunk, Nürnberg, München és Lipcse, a különféle gyakorlatok miatt. Úgy látszik, a tavasz már megtette a hatását, mert másnap, az új ifjúságos találkozón hárman voltunk összesen, a messzebbről jövők nem kerültek elő. De azért így is jól sikerült, az a lány is ott volt, akinek aztán a hétvégén a szülinapjára mentem. A fokolár egész kihalt volt, mert azon a héten nyaralt a többség. Így aztán kölcsön tudtam kérni egy biciklit is, ami egyébként majdnem gyenesi hangulatú volt, legalábbis ami a váltóját illeti, mindenképpen... :-) Condia vitte végül aztán vissza, aki utólag minden elismerését kifejezte, hogy hogyan bírtam olyan gyorsan menni vele (az önálló életet élő váltó ugyanis mindig visszamászott a legnehezebb fokozatra...)
Szerdán mentem a vendégségbe Frau Gezicihez, így legalább van egy munkán kívüli kapcsolat is azzal a néhány emberrel, aki ott volt. Jó későn értünk oda a hosszú nap után, azt hitték már nem is jövünk. Nagyot vacsoráztunk, beszélgetés (meg csomó pletykálás, hajjaj), aztán fényképeket néztünk. Közben a szintén ferdeszemű lány, nő, aki a minibárt csinálja a szobákban, meginvitált Ázsiába, mert hogyhogy, még nem jártam ott? Menjünk jövőre, megyünk? - menjünk. Elképzeltem magam, amint a fülöp-szigeteki házában "hawaiiozunk"... :-)
Másnap olyan fura volt, hogy már nem szerepeltem a heti beosztáson, semmilyen variációban (mert a "Hejj" komoly nehézségeket okoz :-) ), mostantól a banketten vagyok, jobb is, mert az étteremből már elég volt. Gondolom az elején ráadásul sok szabadnapom is lesz, mert ott mindenki mínuszban van a plusz napokat illletően, míg az étteremben általában, főleg ilyen "sokvásáros" időszakban, plusz egy-két-három nap az általános. (Azaz, azok jártak rosszabbul, akik bankettről mentek az étterembe...)
Közben alig vártam a hétvégét, ami, csodák csodája, kérés nélkül szabad, megvolt már minden, hogy szombaton kirándulni megyünk, vasárnap pedig én esetleg Bambergbe - de utolsó pillanatban, pénteken kiderült, hogy mégis dolgoznom kell szombaton. Cserébe kaptam egy fél szabadnapot, ami jól jött, mert akkor még viszonylag megbízható volt az idő, elmentünk az állatkertbe, ami állítólag ilyen-olyan híres, és ahol, mint rájöttem, már kb. 10 éve nem jártam... minden lehetségeset megnéztünk, ami csak mozgott, mászott, visított, vagy nem, lesújtó pillantásokat vetett felénk, afrikai vagy indiai, ronda, vagy rondább, vagy olyan randa, hogy az már szép; és sétáltunk, utána haza is. Jópofa, mert egy erdőben van az egész, mondtam is, így legalább majdnem olyan, mintha mégis kirándulni mentünk volna. És mi is jópofák voltunk, mert már lógott az eső lába, mikor megvettük a jegyet, és a többség kifele jött, de aztán nem áztunk el, és sok kisgyerekes család is előbukkant... a kitartóak! :-) Hazafele megtekinthettem Nürnberget "by height", egy toronyház 22. (!) emeletéről, kár, hogy csak két irányba volt ablak... de az is szép volt.
Este raclett-et sütöttünk, végre tudom, hogy miben különbözik a fondue-től. Ezen a héten amúgy csupa egzotikusat ettem, hétfőn tortillát Condiánál (az is gyorsan megvan), a fokolárban sajtos sült padlizsánt, Fr. Gezici tavaszi tekercseket meg zöldséges csirkét sütött, kambodzsai módra (ezek szerint ez nem is szigorúan kínai kaja), vasárnap pedig brazíliai kókusztejes halat; mondtam is mindenkinek, hogy átigazolok, mert sokkal finomabb, mint a szállodában. A szerda-csütörtöki karib menünek már híre van, egy csomóan majd meghalnak a kíváncsiságtól, hogy milyen lehet az az unalmas, az a legrosszabb itt szerintem, valószínűleg azért is, mert az aztán tényleg minden héten ugyanaz.
Szombaton, amikor mindennek a tetejébe egyszercsak az is kiderült, hogy végül mégsem 140 fős lesz az a csoport, akik miatt nekem is be kellett állnom, hanem csak száz körül lesznek, csak azért nem ütött meg a guta, mert az idő elég változékony volt, nem hiszem, hogy el mertünk volna menni messzire, erdőbe. De a reggeli már laza volt, az előző napok után, és a csoport sem volt vészes, úgyhogy nem sikerült olyan szörnyűen a nap, és este a buliba el tudtam menni. Bár elég húzós volt, csak ledobtam a ruhámat, zuhanyoztam, átöltöztem, és mentem tovább, mert, persze, sokáig tartott pont aznap a munka. Teszteltem a sajátos lelkivilágú váltót, örültem, hogy végre biciklizhetek, nem tudom miért, de nyáron, Milánóban az hiányzott a legjobban. Aztán fergeteges Tabu-parti, rajzos változatban, ékes német nyelven - tudjátok, milyen hülye szavak tudnak lenni ezekben a játékokban... és akkor még ha érted is, olyanokat kell lerajzolni, mint "éjjeliszekrény", ágy és lámpa nélkül... :-) jól szórakoztunk, bár az elején kicsit nehezen indult el a dolog, talán mert többfelől voltunk, nem ismert mindenki mindenkit. Bicikliút haza, és még nekiállhattam pakolni, mert közben sikerült megszervezni, hogy ottalhassak Münchenben. Bamberget töröltük, mert nem volt jó az idő, Regensburgot elhalasztottuk, mert ott van egy gen, aki körbe is tudna vezetni, de pont most nem ért rá, meg az ottani fiataloknak is kellene majd szervezni valamit ígyis-úgyis; Münchenben pedig állítólag pont vasárnap nagyon olcsóak a múzeumok, és ahhoz nem kell napsütés sem.
Vasárnap reggel fél kilenckor rájöttem, hogy tényleg, keletre néz az ablakom, és gyönyörűen, szinte vakítóan tűz be reggel a nap, csak én ezt az esetek többségében nem látom, mert vagy órák óta dolgozom, vagy még alszom, végre egyszer. Minden lehetségeset kinyitottam, függönyöket elhúztam... Egyébként már, amint lehet, nyitott ablak mellett alszom éjszaka, csak óvatosan egyelőre, mert nem akarok újra megfázni. Szóval három óra zötykölődés után - ami nem igazán zötykölődés, ez csak a költői túlzás, mert olyannyira modern vonatok, hogy emeletesek, pedig sima Regionalbahn - találkoztam Crisleide-vel Münchenben, egy brazil gen lány, aki most itt tanul, és próbál még egy darabig maradni, mert német barátja van. Nagyon lelkes volt, hogy mi mindent megmutat majd, nem is jutott mindenre idő, pedig abszolút kihasználtuk a két napot. Főztünk, délután megnéztük az egyik képtárat, röpke két óra alatt :-), aztán sétáltunk egy hatalmas parkban, nem is tudom, hogy fér el egy ilyen, egy nagyvárosban, aztán mise, megnéztük a híres helyeket mint pl. a Marienplatz, meg a boltos, "shoppingolós" Váci utcákat (három H und M szó szerint egymás után!), vacsora, aztán vissza a városba, mert a fiúk egy későbbi misén voltak. Ezek ikrek, és valami szörnyű, hogy mennyire hasonlítanak egymásra :-)) További egy órát vártunk és fagyoskodtunk kint, mert egy harmadik srác, asszem a kórusukból, valami művészlélek-Vacskamati típus, elfelejtett jönni, csak 11-re. De nem volt baj, mert beszélgettünk, olyan hol németül, hol olasz-spanyol-portugál beütéssel. Mint utólag kiderült, aki a barátja, az portugálul, a másik spanyolul beszél a lánnyal, de ilyen árnyalatnyi különbségeket én még nem tudok érzékelni... :-) Viszont 90%-ban értettem, amiről szó volt... Legalább kicsit megismertem az itteni geneket is, bár Ottmaringban már találkoztunk.Dátum: 2006.03.27. 18:26
Tárgy: napló 1
Egregia Signora segretaria (e magari, il resto della famiglia),
grazie per l'informazione, speriamo che non sia una bomba... Comunque, sono felicissima, peró, non ho idea cosa potrebbe essere o da chi. (Con quelli che faccio la corrispondenza, lo facciamo via SMS oppure email) Probabilmente niente che non mi puo aspettare fino alla settimana prossima - a proposito, non ci credo!! Mancano solo qualche giorni ed avró le ferie di nuovo! Bello, bello... sono contentissima!
E sono contentissima anche perché finalmente la primavera sembra di esser arrivata!!! Anche qui, al nord, dopo cosi un inverno lungo. Gli ultimi giorni freddi erano quelli dalla finesettimana passata, quando ero ad Ottmaring, li per esempio c'era ancora la neve. Da allora... caldo, non troppo, ma abbastanza per sentire la differenza. Peccato che praticamente da allora sono malata... beh, ormai é giá meglio, ma i primi giorni erano proprio duri. Io invece, sono ancora piu dura, e vero?! :-)
Complimenti con l'esame, significa che da adesso noi parliamo solo in italiano? Vedo, piano piano, tutta la famiglia sta per imparare la lingua... sai, devi davvero vincere quel viaggio in italia - c'é la gara anche quest' anno (semestre)?
Adesso cambio lingua, perché, benché sia propria barava, non so quanto ne capisci... ha már egyszer ilyen ritkán bukkanok fel, legalább értsed... :-)
Szóval már nagyjából jól vagyok, csak náthás, de az még eléggé. Legalább már tudom miért tüsszögök már hetek óta - épp kezdtem aggódni, hogy csak nem allergiás lettem. A hétvége után először csak nyelni és beszélni tudtam nehezen, aztán múlt kedden volt a mélypont, ráadásul el kellet még feltétlenül vánszorognom a könyvtárba, ahol (Murphy) persze pont aznap pont akkor romlott el a számítógépes rendszer, de kivártam, este szerintem lázam is volt, aszpirin, hideg fürdő és bedőltem az ágyba. Másnap egy fokkal jobb volt, azt mindenesetre éreztem, hogy lázam már nincs, csak azon aggódtam, hogy következő nap persze megint a fini kétrészes beosztásom volt, és nem tudtam volna lemondani nagyon, ki volt számolva, ráadásul akkor ment el az étteremvezető is, minden a feje tetején állt amúgy is. Szerencsére bírtam, a két műszak között aludni próbáltam, este az utolsó pillanatban, 11 előtt (elvileg megígérték, hogy 11-kor elmehetek), beesett egy olasz osztálykirándulás, 50 ember az éteremben, mindenki inni akart - nna, mondanom sem kell, örültem, hogy éjfél előtt hazajutottam... cserébe másnap, mikor bírták nélkülem is, kaptam egy fél napot! Még sose örültem fél szabadnapnak ennyire, az volt az első igazi tavaszi nap, napsütés, mindenki az utcán, vagy biciklin, a város is teljesen megváltozott, minden étterem(ecske) előtt asztalok, kerti székek, nagyon hangulatos. Reméltem is, hogy segít a gyógyulásban, egész délután sétáltam meg napoztam.
Másnaptól megjött az eső - de én mondtam is a többieknek, örüljenek, legalább nem hó... :-) Ami rosszabb, az az óraátállítás volt, az hagyján hogy vesztettem egy órát, de hogy 5-kor felkelni... :-) Nehéz, mert még szerintem nem teljesen álltam át, aminek persze reggel iszom meg a levét...
A vendégekkel meg nagyon vicces, mert mindenki más is beteg, egyszer az egyik eltüsszentette magát, aztán jólnevelten elnézést kért, mire én ugyanolyan dáthásan feleltem, hogy semmi gond... :-) Csak az volt a rossz, mikor folyik az ember orra, esetleg még tüsszenteni is kell, de tele van a keze tálcával, tányérral, a lábával pedig épp az ajtót próbálja meg berúgni, de megállíthatatlanul nekiáll folyni taknya-nyála.. ja, és egyik nap a tetejébe még vérezni is kezdett, ilyen még nem fordult velem elő, hogy náthás is legyek meg vérezzen is... az egész konyha ott drukkolt, nem értem, nem láttak még vérző orrot?? :-) este ugye megint fújtam az orrom, mire valaki megkérdezte, hogy csak nem megint vérzik az orrom - neem, nátha!! :-))
Ez a hét pedig tiszta nyugis, csak csüt-pé lesz megint a 230-240-es őrültekháza, de ma pl. 50 reggelink volt.
Még jó is, mert elég sokminden összejött program, ma megyek Condiához (aki 10 percre lakik tőlem), telefonos genegységet tartunk, holnap az új ifjúság keretében rendezendő ifjúsági napról lesz megbeszélés, szerdán vendégségbe megyek, az "office"-os néni (akivel a poharakat törülgetjük, tányérokat pakoljuk, evőeszközt polírozunk...) meghívott néhány embert, de tényleg csak párunkat, úgyhogy nagy megtiszteltetés ám :-), főz, biztos jó lesz... Ja, és a legjobb, kérés nélkül a hétvégét kaptam szabadnak, megint két nap, egymás után, remélem jó idő lesz, és akkor elmehetünk valahova. Szombaton kirándulni készülünk, belelkesítettem a geneket, mert ilyen alkalom nem lesz sok, vasárnapra valaki ma Regensburgot ajánlotta, az is csak másfél óra ide, hátha rá tudom venni Orsit, hogy jöjjön velem... szóval szuper lesz, már nagyon várom a hétvégét - utána pedig majdnem rögtön megyek haza... Olyan hamar elszállt az egy hónap!
Jött egyébként egy másik gyakornok lány, német, a gyakorlattal végez is, Lipcséből, majd elkunyerálom az iskolája címét. Nagyon aranyos, vele is jóban vagyok.
Ja, és még Ottmaringról sem írtam, bár már azóta beszéltünk, nagyon-nagyon jó volt, először is már a tény, hogy két nap, ráadásul egymás után volt szabad. Meg az ilyen fokoláros találkozó is hiányzott már, itt Nürnbergben azért nyugisabb az élet, mint Budapesten... Kb. 150-en lehettünk, elvileg főleg a fiataloknak volt meghirdetve, de genek kb. 12-en voltunk, fiúk-lányok. Annak is nagyon örültem, hogy végre találkozhattam a többiekkel is - a zónából, merthogy itt Bayern az maga egy zóna, vicces, Németország egyben, általában csak az éves kongresszuson van együtt, azt mesélték a genek. Amúgy olyan máriapolis volt kicsit a hangulat, evésnél meg este lehetett beszélgetni, egyébként is lazább volt a program, főleg első nap. Mégis tiszta hulla voltam a végére, az egész napi ékes német nyelvű szakszavakkal dúsított, bár igen érdekes előadásoktól. Egyébként a házasság , család volt a téma, pszichológiai, az ószövetséget elemző, vagy Jézus "családi hátterét" elemző előadásokkal, délután pedig workshopokkal (homoszexualitás, házasság előtti szexuális kapcsolat, válás után, egy szociológiai értekezés a fiatalok helyéről a modern világban, meg egy a házasságról, de nem emlékszem már a címére). Sok variálás után (mely során sikerült egyenletesen elosztani magunkat, fiatalokat) én a házasság előttisre mentem, ahol már a beszélgetés alatt volt egy olyan érzésem, mintha itt lazábbak, liberálisabbak lennének maguk a szülők is. Aztán több emberrel beszéltem, és kiderült, hogy ez egy élő probléma a vallásos, elkötelezett fiatalok között is - érdekes volt látni a "kulturális" különbségeket... még másnap is, a kérdéseknél is előjött, hogy akkor tulajdonképpen mi is az egyház véleményének, hozzáállásának az alapja, háttere... Beszélgettem az egyik nürnbergi fokolarinával, aki egyébként olasz, hogy milyen különbségek vannak magán a fokoláron belül is akár itt, ott, vagy nálunk...
Ottmaringból igaz, nem sokat láttam, csak a központot, mert aztán nem jutott rá idő, majd legközelebb, ha sikerül eljutnom pl. a következő ritironk is lehet, hogy ott lesz. Fura, hogy a falu az tényleg egy kis település, én valahogy úgy képzeltem el, mint Loppiano. Nem is mindenki ismeri a fokolárt...
Szóval, jó kis hétvége volt, hazafele az autóban még az itteniekkel is átbeszélgettük a két napot, aztán az egyik, würzburgi lánnyal beültem fagyizni (bár akkor már fájt a torkom...) amíg nem jött a vonatja.
Több hír nem jut eszembe, a lényeg, hogy helyrerázódtam lelkileg, mert mikor visszajöttem febr. végén, az elején nagyon rossz volt, már elegem volt az egész éttermezésből, a reggelis nőből, aki jó hogy terhes, de azért miért engem kell utálnia (most egyébkét jobban lehet már, mert javult a helyzet...), meg egyáltalán, hogy "csak" gyakornok vagyok, de azért mindent kell csinálni... az zökkentett ki, azt meséltem nektek? hogy az igazgató tartotta a soron következő tréninget, az volt a téma, hogy a vendégekre kell figyelni, teljes odaadással, "ottlenni", külön-külön - már csak az hiányzott hozzá, hogy Jézust látni bennük. Meg eleve, akkor volt már egy elhatározás, hogy rájuk figyelek, nem dühöngök, és utána persze jól ment, és a munka sem volt nehéz, szabadnapok nélkül, egyszerre érkező 240 reggelivel, stb... csak kihívást jelentett.
(Utána pedig fekete-fehér-igen-nem-et játszottam, mert arról volt szó, hogy milyen szavakat kell elkerülni - mint Daddynek is kedvenc DE-je, és beletartozik az "igen" is, inkább "sicherlich" vagy "gerne" - és az elején nagyon viccesen éreztem magam, mert tényleg úgy voltam vele, mint a játékban, ráadásul a sicherlich soha nem jött a nyelvemre, csak álltam, hogy ööö, jó hogy nem igen, de akkor mi is... ) :-))
Na, megyek, puszi mindenkinek! Asszem beszélni csak csütörtökön tudunk, mert addig nem tudom előre, mikor leszek a szobában, de internetre be tudok ugrani most már...
Rita
