Szabadnapok, húsvét és egyebek

Sziasztok!

Megint megpróbálom összeszedni az előző heteket, mielőtt teljesen elúszom:
Mióta megjöttem, mindenki azt kérdezgeti, hogy hogyhogy ennyire lebarnultam, csak nem szoliban voltam. Nem győzöm hangoztatni, hogy nem én, én oda nem megyek („mi nem olyanok vagyunk!”), ez, ha valami, akármilyen hihetetlen is ezek szerint, a nürnbergi napsütés hatása.
Mikor visszaérkeztem az április eleji előhúsvéti szabadságról, akkor derült ki persze, hogy olyan uborkaszezon van, hogy az egész hetem szabad, de valami csoda folytán nem ütött meg ott helyben a guta, hanem akkor kihasználom és élvezni fogom a szabadnapokat, és nem arra gondolok, hogy ennyi erővel egy héttel tovább is maradhattam volna otthon...

Este kapcsolgattam a tévét, míg beleakadtam egy filmnek a közepébe: egy idióta gorilla (esetleg a leselejtezett King-Kong kellékekből szökött meg), a kritikus pillanatokban vinnyogott, rémesen idegesítően, főleg, hogy láthatóan az egész film kritikus pillanatokból állt; egy klasszikus-múzeális robot (inkább egy Bádogember aki meg Ózt hagyta faképnél); egy Julia Timosenko (vö: kontyos) csajszi, ilyet még nem láttam filmben; meg egy átlagos amerikai-színész-vagyok-pasi. Továbbá egy éppen varázsolgató manó, ez végképp nem illett a képbe, de ugyanaz a film volt, mert nem kapcsoltam (még) közben el - ezen a ponton gyanakodni kezdtem, hogy csak nem a Gyűrűk ura-e, amihez legalább annyira értek, mint Daddy a Harry Potterhez. De szemmel láthatóan a tanítványa, akinek egy laza mozdulattal egy böszme nagy űrhajót készült odavarázsolni, az nem az a főszereplő, akit ott szoktak mutogatni… Az űrhajósok épp azon vitáztak, hogy fénysebességgel mennek-e; mint én a Bazsival kiskorunkban, hogy a „végtelen meg egy” a nagyobb-e, vagy a végtelen-végtelen, ha már végképp nem tudtuk egymást letromfolni – és erre kiderült, hogy a Star Wars!! Egy világ dőlt össze bennem, hogy lehet egy ilyen bődületes hülyeség klasszikus?! Aztán megszólalt a zene, és fénykardoztak is, ami minden további felmerülő kétséget kizárt. Nem ekkora baromságnak képzeltem, azon röhögtem, hogy olyan, mintha saját maga paródiája lenne!

Másnapra ugyan – bosszúból, hogy most bezzeg szabadnapokat kaptam – megfogadtam, hogy akkor viszont végre elmegyek Bambergbe, de elég kiszámíthatatlan lett az idő. És inkább Nürnbergben tartottam múzeum-napot, lendületből, ha már otthon is annyit művelődtem. :-) Mégiscsak jobb, mint fejhangon nyögdécselő lecsaphatatlan papucsgorillák, szörnyen New Age-es és szörnyen amerikai manók, meg Julia Timosenkók. Sapa útikönyvét a hónom alá csapva elindultam, most szigorúan a könyv szerint haladva, a várból, mint egy bamba turista, a tényleg hangulatos utcákon, és találtam olyat is, amit eddig még nem láttam. A Spielzeugmuseumba némi kételkedéssel vettem meg a jegyet, mert látszólag csupa kisgyerekes család látogatta, de hát mégiscsak híres ez itt Nürnbergben, meg a játékvásár, meg minden… És nem bántam meg, nagyon érdekes volt, annyira, hogy utána (mivel a jegy több helyre is szólt, amire nem gondoltam előre), egy másik múzeumot le is késtem. A Stadtmuseum viszont, a főtér mellett, kellően közel volt ahhoz, hogy ne bírjam lekésni, az is iszonyú érdekes volt, pedig addigra már fáradtam agyilag, meg különben is olyan unalmasnak tudnak tűnni ilyen városházákban berendezett „városunk-büszkeségei” c. bemutatók.

Ennyi szabadnappal végre volt időm elmenni a közeli jezsuita templom által meghirdetett táncklubba is – ahol, mint aztán kiderült, legoptimálisabb esetben is 31-35 év volt az átlagéletkor, azok is leginkább házaspárok… kár pedig érte, de mondták is, hogy a fiatalok nem nagyon érdeklődnek a társastánc iránt, diszkóba járnak csak. Ezek a mai fiatalok!
Továbbá aznap tettem a hosszas keresgélés utáni felfedezést, hogy a németek nem hallottak a mezei t-elosztó fogalmáról. Találtam egy tuti befutó feltalálnivalót – addig viszont egy hosszabbítóval kell beérnem. De a lényeg, hogy most elég lyuk van mindenféle dugóhoz, a lámpa zsinórjától kezdve a telefontöltőn át a szuper (teszteltem!!) hangfalakig.

Szombaton csak eljutottam Bambergbe, nagyon hangulatos kisváros, egyetemmel, a fő-látnivaló-dómmal, a folyó, illetve egy híd közepén egy olyan régi városházával, mintha egy Lego házikó lenne odacsapva, épp hogy le nem billen, nagyon vicces. Ezen kívül egy egész városrész egy szigeten található, egy másik látszólag csak dombokból áll, van egy kis Velencének nevezett partszakasza, az egész belváros a világörökség része, és evvel arányos mennyiségű turista flangál az utcákon, kávézókban és boltokban.

Nem mindig értem a német logikát, már ami az ünnepnapokat illeti; nagypénteken minden bezár, de másnap aztán megint kinyit nagyon sok bolt…
Húsvét vasárnap kihagytam a hajnali hatos feltámadási misét, helyette délelőtt mentem a szintén „szagos” nagy-, de azért szép és ünnepi misére, utána pedig végre nem felejtettem el, és nem késtem le a Frauenkirche déli látványosságát, mert mindenki a torony felé tekergette a nyakát:
egy csapat izgatott spanyol turista társaságában megbámultam a mozgó figurákat, császárostul, választófejedelmestül. Fagyoskodtam még egy sort a városban, aztán be kellett látnom, hogy hiú ábránd kifeküdni a napra, rajzolni – csak eső és sötét jutott a német időjárásból. Előtte azért egy-két napon sikerült kijutnom rajzolni, amit már régen nem tettem.
Aztán csak összejött a kinti rajzolás, olvasás megint, mikor legközelebb végeztem a munkával, még egyszer utoljára az étteremben. Bár lazán, hétkor kezdtem csak, négykor Gee, az egyik ír gyakornok szinte kikergetett az office-ból, hogy menjek nyugodtan, tényleg bírja már az esti műszak is egyedül :-) Nem is értem, azóta sem, pedig ő egész idáig a hosszú munkanapos banketten dolgozott – lehet, hogy pont azért? :-) Örültek az étteremben, mindenki számontartotta, hogy szabadságon voltam, nem is gondoltam volna, ennyi ember mellett, és többen sajnálkoztak, hogy már nem itt leszek. Még a reggelis nő is barátságos volt, sőt! mosolygott!! A bankett kezdés ezzel viszont újabb két nappal későbbre került…
Szóval, végre beesett a jóidő, Nürnberg egészen megelevenedett, (újabb) turisták, mindenki lelkesen shoppingol :-) , egy hatalmas táblán megy a visszaszámolás a vb kezdéséig, az utcán néha egy-egy tetőtől talpig giccses-arany szabadságszobor jött velem szembe, a háttérben szólt az utcazene; és egyáltalán, délután átállhattam a gyík életmódra, amit Leonardo már háromszor megtanított olaszul, de mindig elfelejtem. Mama, ha te már tudod, mi az a „gyík”, akkor abban tuti okosab vagy nálam!! :-) Most olvasom a Gary Chapman – Ross Campbell könyvet, (általában a szép kilátású várkertben), nagy élmény, még úgy is, hogy gyereknevelési szemszögből van írva, azóta nagyon lelkes vagyok! Beajánlottam a geneknek is…

Közben a szállodában elromlott a lift, az elegáns - úgyhogy megzavart vendégek furikáztak fel-alá a „mienkben”, még nem szokták meg a „feelinget” (fél óra várakozás után van remény, hogy megérkezik a lift, és szerencsés esetben nem él önálló életet, hanem arra megy, amerre a gombnyomás alapján kellene)… Én ilyenkor inkább a tornára szavazok, és gyalogolok öt emeletet, az gyorsabb és egészségesebb is, a milánói 11 emelethez képest pedig egyenesen pite! Bár ilyeneken itt mindig csodálkoznak, lassan megérem, hogy én számítok sportosnak: egyszer meggyalogoltattam Leonardot, mind a kettőnknek szabadnapja volt, gyönyörű idő, megyünk a belvárosban, ő meg csak nyögött, hogy odaaa?!, fel, a várig?, hiszen az egy DOMB tetején van, és különben is, meleg van… A többiek ugyanis általában ki sem mozdulnak a szobából hétközben, csak a tévét nézik, a várost pedig – nem vicc – kb. a legközelebbi kocsma útvonaláig ismerik. Munka, buli, alvás. Hát, nem az én életem, de ijesztő, hogy mennyi ember él így…

A hétvégén aztán átestem a bankettes tűzkeresztségen, mindjárt az első nap 14 órát dolgoztunk. Esküvő volt, azok mindig undok hosszúak, pedig most nem is maradtak olyan sokáig a vendégek. Mégis, emlékszem, este 9-től hajnali 4-ig poharakat törölgettem… :-) Hajnalban megjelent egy halom segítő kéz, az „Azubi” tanulóknak ugyanis kirándulása volt, és ahhoz, hogy ötkor mindenki el tudjon indulni, segíteniük kellett, hogy készen legyünk. Azért valahol jó dolog, hogy így nevelik őket, bár engem a guta megütne, hogy végre szabadnap, utazás, és akkor avval kell kezdeni, hogy másfél órával előbb kell odaérni az amúgy is hajnali indulásra, hogy poharakat törölgethessek… de így lesz összetartó egy csapat. Így is hatra lettünk készen, úgyhogy én a bankettet illetően el voltam készülve a legrosszabbra, de innentől csak jobb lett minden nap. Az igazán szörnyűekből azóta szerencsére kimaradtam.
Kellően lefáradtam minden nap végére, főleg az elején, csak nyögtem. De számítottam rá, az elején nehéz, amíg minden szokatlan, új, más, hosszú… magyarázni pedig nem igazán szoktak, sem Olaszországban, sem itt az étteremben, sem a banketten, mindenütt kérdezve kell kiszedni a tudnivalókat, vagy magamtól rájönni, vagy utólag derül ki, hogy ja, mégis hogyan kellett volna csinálni.

Húsvét

Hát, ez otthon megint villámlátogatás volt, már néhány napja Németországban vagyok ismét; nem, nem húsvét, sajnos csak húsvét előtti hazaút volt, meg szavaztam is (legalább nem rajtam múlt... :-) ) Kedden este itt aztán a guta majd megütött, mikor kiderült, hogy utána még most az egész hetet megkaptam szabadnak, mert, gondolom, nincs sok munka... meg összegyűlt annyi plusz napom, amikor heti egy szabadnapot kaptam csak. Jó, mondjuk a repülőjegy már régen megvolt, és így legalább rá vagyok kényszerítve, hogy itt helyben is utazzak, körülnézzek, és már különben is szokom a dolgot, a karácsony azért húzósabb volt - de azért az első pillanatban elég bosszantó volt! Persze az idő is richtig most pocsék, esik, vagy csak készül, de hideg van... Érdekes, hogy ennek ellenére napok óta mindenki afelől érdeklődik, hogy szoliban voltam-e. Mondtam, nem én, ott tuti nem, ha valami, akkor az lehet, hogy mielőtt hazautaztam, két napot Münchenben töltöttem, ahol egyik délután kicselezve a szintén szélsőségesen változó időt, egy jó órát tudtunk napozni - a jégeső előtt... :-)
Ezek látszik, hogy nem láttak még nyáron, otthon senkinek nem tűnt fel semmi, mondjuk idén amúgy is kimaradt egy nyár, úgyhogy biztos sápadtabb is vagyok tavaszra a szokásosnál. Majd idén pótlom, már nagggyon várom a június végét!
Szóval, a bankett eddig kifejezetten szórakoztató, amióta lassan két hete itt vagyok, még egy napot sem dolgoztam... :-) És már az megéri, hogy mostantól nem én vagyok, aki reggel fél hatkor felkel... :-))) Diadalmas egy érzés. :-) Egyébként azokkal leszek itt a rendezvényeken, akikkel a legelején voltam az étteremben, és állítólag az "állandó" csapat is rendes.Vediamo. Mal sehen.
Közben egyre határozottabban indul be itt a foci-őrület, már előre fogom a fejem! :-)

Mostanában a Frauenkirché-ben gyakran egy nő tartja a prédikációt, talán ő is Pastoralleiterin (vagy annak készül, mert egyelőre van pap is), olyankor mindig Noira gondolok!! :-) Most éppen azon vagyok elhűlve, hogy itt egyrészt nem nagyszombat este van a feltámadási mise, másrészt cserébe vasárnap hajnalban, ötkor, keresztelőstül. (Bár én ezt a Spaß-t most kihagytam, a hajnali tízes is elég ünnepi és "szagos" volt - tényleg szép.) Ez volt talán a "bosszú", amiért karácsonykor lebecsültem a németeket, hogy itt már este tízkor van az éjféli mise... :-)

Genek, barátok, utazás

Sziasztok!

Na, a vasárnap nem jött össze, mármint internet szempontjából, mert nem is voltam itthon... De az egész hét eléggé tele volt, inkább az elején kezdem:
hétfő este a telefonos genegység; nagyon hiper-szuper modernnek tűnik, de valójában kicsit béna volt, mert nem volt kihangosítónk a telefonon, és ketten próbáltuk a kagylóból kihámozni, hogy mit mondanak a többiek... nekem nehéz volt figyelni, pláne, hogy németül hallom halkan a szöveget - de a semminél biztos, hogy jobb, és most éppen szanaszét vagyunk, Nürnberg, München és Lipcse, a különféle gyakorlatok miatt. Úgy látszik, a tavasz már megtette a hatását, mert másnap, az új ifjúságos találkozón hárman voltunk összesen, a messzebbről jövők nem kerültek elő. De azért így is jól sikerült, az a lány is ott volt, akinek aztán a hétvégén a szülinapjára mentem. A fokolár egész kihalt volt, mert azon a héten nyaralt a többség. Így aztán kölcsön tudtam kérni egy biciklit is, ami egyébként majdnem gyenesi hangulatú volt, legalábbis ami a váltóját illeti, mindenképpen... :-) Condia vitte végül aztán vissza, aki utólag minden elismerését kifejezte, hogy hogyan bírtam olyan gyorsan menni vele (az önálló életet élő váltó ugyanis mindig visszamászott a legnehezebb fokozatra...)

Szerdán mentem a vendégségbe Frau Gezicihez, így legalább van egy munkán kívüli kapcsolat is azzal a néhány emberrel, aki ott volt. Jó későn értünk oda a hosszú nap után, azt hitték már nem is jövünk. Nagyot vacsoráztunk, beszélgetés (meg csomó pletykálás, hajjaj), aztán fényképeket néztünk. Közben a szintén ferdeszemű lány, nő, aki a minibárt csinálja a szobákban, meginvitált Ázsiába, mert hogyhogy, még nem jártam ott? Menjünk jövőre, megyünk? - menjünk. Elképzeltem magam, amint a fülöp-szigeteki házában "hawaiiozunk"... :-)
Másnap olyan fura volt, hogy már nem szerepeltem a heti beosztáson, semmilyen variációban (mert a "Hejj" komoly nehézségeket okoz :-) ), mostantól a banketten vagyok, jobb is, mert az étteremből már elég volt. Gondolom az elején ráadásul sok szabadnapom is lesz, mert ott mindenki mínuszban van a plusz napokat illletően, míg az étteremben általában, főleg ilyen "sokvásáros" időszakban, plusz egy-két-három nap az általános. (Azaz, azok jártak rosszabbul, akik bankettről mentek az étterembe...)

Közben alig vártam a hétvégét, ami, csodák csodája, kérés nélkül szabad, megvolt már minden, hogy szombaton kirándulni megyünk, vasárnap pedig én esetleg Bambergbe - de utolsó pillanatban, pénteken kiderült, hogy mégis dolgoznom kell szombaton. Cserébe kaptam egy fél szabadnapot, ami jól jött, mert akkor még viszonylag megbízható volt az idő, elmentünk az állatkertbe, ami állítólag ilyen-olyan híres, és ahol, mint rájöttem, már kb. 10 éve nem jártam... minden lehetségeset megnéztünk, ami csak mozgott, mászott, visított, vagy nem, lesújtó pillantásokat vetett felénk, afrikai vagy indiai, ronda, vagy rondább, vagy olyan randa, hogy az már szép; és sétáltunk, utána haza is. Jópofa, mert egy erdőben van az egész, mondtam is, így legalább majdnem olyan, mintha mégis kirándulni mentünk volna. És mi is jópofák voltunk, mert már lógott az eső lába, mikor megvettük a jegyet, és a többség kifele jött, de aztán nem áztunk el, és sok kisgyerekes család is előbukkant... a kitartóak! :-) Hazafele megtekinthettem Nürnberget "by height", egy toronyház 22. (!) emeletéről, kár, hogy csak két irányba volt ablak... de az is szép volt.
Este raclett-et sütöttünk, végre tudom, hogy miben különbözik a fondue-től. Ezen a héten amúgy csupa egzotikusat ettem, hétfőn tortillát Condiánál (az is gyorsan megvan), a fokolárban sajtos sült padlizsánt, Fr. Gezici tavaszi tekercseket meg zöldséges csirkét sütött, kambodzsai módra (ezek szerint ez nem is szigorúan kínai kaja), vasárnap pedig brazíliai kókusztejes halat; mondtam is mindenkinek, hogy átigazolok, mert sokkal finomabb, mint a szállodában. A szerda-csütörtöki karib menünek már híre van, egy csomóan majd meghalnak a kíváncsiságtól, hogy milyen lehet az az unalmas, az a legrosszabb itt szerintem, valószínűleg azért is, mert az aztán tényleg minden héten ugyanaz.

Szombaton, amikor mindennek a tetejébe egyszercsak az is kiderült, hogy végül mégsem 140 fős lesz az a csoport, akik miatt nekem is be kellett állnom, hanem csak száz körül lesznek, csak azért nem ütött meg a guta, mert az idő elég változékony volt, nem hiszem, hogy el mertünk volna menni messzire, erdőbe. De a reggeli már laza volt, az előző napok után, és a csoport sem volt vészes, úgyhogy nem sikerült olyan szörnyűen a nap, és este a buliba el tudtam menni. Bár elég húzós volt, csak ledobtam a ruhámat, zuhanyoztam, átöltöztem, és mentem tovább, mert, persze, sokáig tartott pont aznap a munka. Teszteltem a sajátos lelkivilágú váltót, örültem, hogy végre biciklizhetek, nem tudom miért, de nyáron, Milánóban az hiányzott a legjobban. Aztán fergeteges Tabu-parti, rajzos változatban, ékes német nyelven - tudjátok, milyen hülye szavak tudnak lenni ezekben a játékokban... és akkor még ha érted is, olyanokat kell lerajzolni, mint "éjjeliszekrény", ágy és lámpa nélkül... :-) jól szórakoztunk, bár az elején kicsit nehezen indult el a dolog, talán mert többfelől voltunk, nem ismert mindenki mindenkit. Bicikliút haza, és még nekiállhattam pakolni, mert közben sikerült megszervezni, hogy ottalhassak Münchenben. Bamberget töröltük, mert nem volt jó az idő, Regensburgot elhalasztottuk, mert ott van egy gen, aki körbe is tudna vezetni, de pont most nem ért rá, meg az ottani fiataloknak is kellene majd szervezni valamit ígyis-úgyis; Münchenben pedig állítólag pont vasárnap nagyon olcsóak a múzeumok, és ahhoz nem kell napsütés sem.

Vasárnap reggel fél kilenckor rájöttem, hogy tényleg, keletre néz az ablakom, és gyönyörűen, szinte vakítóan tűz be reggel a nap, csak én ezt az esetek többségében nem látom, mert vagy órák óta dolgozom, vagy még alszom, végre egyszer. Minden lehetségeset kinyitottam, függönyöket elhúztam... Egyébként már, amint lehet, nyitott ablak mellett alszom éjszaka, csak óvatosan egyelőre, mert nem akarok újra megfázni. Szóval három óra zötykölődés után - ami nem igazán zötykölődés, ez csak a költői túlzás, mert olyannyira modern vonatok, hogy emeletesek, pedig sima Regionalbahn - találkoztam Crisleide-vel Münchenben, egy brazil gen lány, aki most itt tanul, és próbál még egy darabig maradni, mert német barátja van. Nagyon lelkes volt, hogy mi mindent megmutat majd, nem is jutott mindenre idő, pedig abszolút kihasználtuk a két napot. Főztünk, délután megnéztük az egyik képtárat, röpke két óra alatt :-), aztán sétáltunk egy hatalmas parkban, nem is tudom, hogy fér el egy ilyen, egy nagyvárosban, aztán mise, megnéztük a híres helyeket mint pl. a Marienplatz, meg a boltos, "shoppingolós" Váci utcákat (három H und M szó szerint egymás után!), vacsora, aztán vissza a városba, mert a fiúk egy későbbi misén voltak. Ezek ikrek, és valami szörnyű, hogy mennyire hasonlítanak egymásra :-)) További egy órát vártunk és fagyoskodtunk kint, mert egy harmadik srác, asszem a kórusukból, valami művészlélek-Vacskamati típus, elfelejtett jönni, csak 11-re. De nem volt baj, mert beszélgettünk, olyan hol németül, hol olasz-spanyol-portugál beütéssel. Mint utólag kiderült, aki a barátja, az portugálul, a másik spanyolul beszél a lánnyal, de ilyen árnyalatnyi különbségeket én még nem tudok érzékelni... :-) Viszont 90%-ban értettem, amiről szó volt... Legalább kicsit megismertem az itteni geneket is, bár Ottmaringban már találkoztunk.
Egy hotelnek a bárjába ültünk be, ahol végre felolvadhattam, és forró kakaót ittam sűrűn Daddyre gondolva. :-) Szép hely volt, elegáns is, de a legjobban annak örültem, hogy nem nekem kell előkészítenem a latte macchiato-t!! :-)) És München tiszta praktikus, hajnali 1-2-ig járnak a metrók!

A másnapi korán kelésből ezek után nem lett semmi, de azért eljutottunk a Kastélyba (Schloss Nymphenburg), tó előtte, patak és erdő mögötte - Bazsi!! :-) Mondtam, ha milliomos leszek, elfogadom kérónak - de csak a Festetits kastély után! Bolyongtunk egy sort a kertben, de megint iszonyú hideg volt, nem az a kiköpött parkban-bolyongós idő... mikor az eső is rákezdett, akkor végképp feladtuk, hazamentünk brazil ebédet főzni, meg fényképeket nézni. Otthon, mondanom sem kell, újra kisütött a nap, de nem elmentünk hazulról, hanem ravaszul kiültünk az erkélyre napozni - így kicselezve a rosszidőt egy órán át dolce vita volt, le is barnultam kicsit, és csak utána jött az újabb dörgés-villámlás-jégeső, amikor kiléptünk a házból, de akkor már az állomásra indultunk... hehe. Az erkélyen, az tiszta luxus volt, mint egy szálloda, hatodik emelet, pazar kilátás, a ház tövében az Isar, és süt a nap... :-)
Ma bezzeg nem süt, itt Nürnbergben megint hűvös van, ha süt is, fúj a szél. De találtam egy szuper kertet, felfedeztem a vár eddig ismeretlen részeit, mert olyan béna, egy kis átjárón keresztül lehet eljutni a várkertbe, ami nem is tűnik fel, mert fal van körülötte, meg mert a kert másik része az maga a városfal... a végén kiderült, hogy ápr. 1-től van amúgyis csak nyitva, jókor jöttem! Aztán itt is utolért az eső.

Huh, pont. A többit élőben, mert jövök haza!!
Puszi!

Rita