Szabadnapok, húsvét és egyebek

Sziasztok!

Megint megpróbálom összeszedni az előző heteket, mielőtt teljesen elúszom:
Mióta megjöttem, mindenki azt kérdezgeti, hogy hogyhogy ennyire lebarnultam, csak nem szoliban voltam. Nem győzöm hangoztatni, hogy nem én, én oda nem megyek („mi nem olyanok vagyunk!”), ez, ha valami, akármilyen hihetetlen is ezek szerint, a nürnbergi napsütés hatása.
Mikor visszaérkeztem az április eleji előhúsvéti szabadságról, akkor derült ki persze, hogy olyan uborkaszezon van, hogy az egész hetem szabad, de valami csoda folytán nem ütött meg ott helyben a guta, hanem akkor kihasználom és élvezni fogom a szabadnapokat, és nem arra gondolok, hogy ennyi erővel egy héttel tovább is maradhattam volna otthon...

Este kapcsolgattam a tévét, míg beleakadtam egy filmnek a közepébe: egy idióta gorilla (esetleg a leselejtezett King-Kong kellékekből szökött meg), a kritikus pillanatokban vinnyogott, rémesen idegesítően, főleg, hogy láthatóan az egész film kritikus pillanatokból állt; egy klasszikus-múzeális robot (inkább egy Bádogember aki meg Ózt hagyta faképnél); egy Julia Timosenko (vö: kontyos) csajszi, ilyet még nem láttam filmben; meg egy átlagos amerikai-színész-vagyok-pasi. Továbbá egy éppen varázsolgató manó, ez végképp nem illett a képbe, de ugyanaz a film volt, mert nem kapcsoltam (még) közben el - ezen a ponton gyanakodni kezdtem, hogy csak nem a Gyűrűk ura-e, amihez legalább annyira értek, mint Daddy a Harry Potterhez. De szemmel láthatóan a tanítványa, akinek egy laza mozdulattal egy böszme nagy űrhajót készült odavarázsolni, az nem az a főszereplő, akit ott szoktak mutogatni… Az űrhajósok épp azon vitáztak, hogy fénysebességgel mennek-e; mint én a Bazsival kiskorunkban, hogy a „végtelen meg egy” a nagyobb-e, vagy a végtelen-végtelen, ha már végképp nem tudtuk egymást letromfolni – és erre kiderült, hogy a Star Wars!! Egy világ dőlt össze bennem, hogy lehet egy ilyen bődületes hülyeség klasszikus?! Aztán megszólalt a zene, és fénykardoztak is, ami minden további felmerülő kétséget kizárt. Nem ekkora baromságnak képzeltem, azon röhögtem, hogy olyan, mintha saját maga paródiája lenne!

Másnapra ugyan – bosszúból, hogy most bezzeg szabadnapokat kaptam – megfogadtam, hogy akkor viszont végre elmegyek Bambergbe, de elég kiszámíthatatlan lett az idő. És inkább Nürnbergben tartottam múzeum-napot, lendületből, ha már otthon is annyit művelődtem. :-) Mégiscsak jobb, mint fejhangon nyögdécselő lecsaphatatlan papucsgorillák, szörnyen New Age-es és szörnyen amerikai manók, meg Julia Timosenkók. Sapa útikönyvét a hónom alá csapva elindultam, most szigorúan a könyv szerint haladva, a várból, mint egy bamba turista, a tényleg hangulatos utcákon, és találtam olyat is, amit eddig még nem láttam. A Spielzeugmuseumba némi kételkedéssel vettem meg a jegyet, mert látszólag csupa kisgyerekes család látogatta, de hát mégiscsak híres ez itt Nürnbergben, meg a játékvásár, meg minden… És nem bántam meg, nagyon érdekes volt, annyira, hogy utána (mivel a jegy több helyre is szólt, amire nem gondoltam előre), egy másik múzeumot le is késtem. A Stadtmuseum viszont, a főtér mellett, kellően közel volt ahhoz, hogy ne bírjam lekésni, az is iszonyú érdekes volt, pedig addigra már fáradtam agyilag, meg különben is olyan unalmasnak tudnak tűnni ilyen városházákban berendezett „városunk-büszkeségei” c. bemutatók.

Ennyi szabadnappal végre volt időm elmenni a közeli jezsuita templom által meghirdetett táncklubba is – ahol, mint aztán kiderült, legoptimálisabb esetben is 31-35 év volt az átlagéletkor, azok is leginkább házaspárok… kár pedig érte, de mondták is, hogy a fiatalok nem nagyon érdeklődnek a társastánc iránt, diszkóba járnak csak. Ezek a mai fiatalok!
Továbbá aznap tettem a hosszas keresgélés utáni felfedezést, hogy a németek nem hallottak a mezei t-elosztó fogalmáról. Találtam egy tuti befutó feltalálnivalót – addig viszont egy hosszabbítóval kell beérnem. De a lényeg, hogy most elég lyuk van mindenféle dugóhoz, a lámpa zsinórjától kezdve a telefontöltőn át a szuper (teszteltem!!) hangfalakig.

Szombaton csak eljutottam Bambergbe, nagyon hangulatos kisváros, egyetemmel, a fő-látnivaló-dómmal, a folyó, illetve egy híd közepén egy olyan régi városházával, mintha egy Lego házikó lenne odacsapva, épp hogy le nem billen, nagyon vicces. Ezen kívül egy egész városrész egy szigeten található, egy másik látszólag csak dombokból áll, van egy kis Velencének nevezett partszakasza, az egész belváros a világörökség része, és evvel arányos mennyiségű turista flangál az utcákon, kávézókban és boltokban.

Nem mindig értem a német logikát, már ami az ünnepnapokat illeti; nagypénteken minden bezár, de másnap aztán megint kinyit nagyon sok bolt…
Húsvét vasárnap kihagytam a hajnali hatos feltámadási misét, helyette délelőtt mentem a szintén „szagos” nagy-, de azért szép és ünnepi misére, utána pedig végre nem felejtettem el, és nem késtem le a Frauenkirche déli látványosságát, mert mindenki a torony felé tekergette a nyakát:
egy csapat izgatott spanyol turista társaságában megbámultam a mozgó figurákat, császárostul, választófejedelmestül. Fagyoskodtam még egy sort a városban, aztán be kellett látnom, hogy hiú ábránd kifeküdni a napra, rajzolni – csak eső és sötét jutott a német időjárásból. Előtte azért egy-két napon sikerült kijutnom rajzolni, amit már régen nem tettem.
Aztán csak összejött a kinti rajzolás, olvasás megint, mikor legközelebb végeztem a munkával, még egyszer utoljára az étteremben. Bár lazán, hétkor kezdtem csak, négykor Gee, az egyik ír gyakornok szinte kikergetett az office-ból, hogy menjek nyugodtan, tényleg bírja már az esti műszak is egyedül :-) Nem is értem, azóta sem, pedig ő egész idáig a hosszú munkanapos banketten dolgozott – lehet, hogy pont azért? :-) Örültek az étteremben, mindenki számontartotta, hogy szabadságon voltam, nem is gondoltam volna, ennyi ember mellett, és többen sajnálkoztak, hogy már nem itt leszek. Még a reggelis nő is barátságos volt, sőt! mosolygott!! A bankett kezdés ezzel viszont újabb két nappal későbbre került…
Szóval, végre beesett a jóidő, Nürnberg egészen megelevenedett, (újabb) turisták, mindenki lelkesen shoppingol :-) , egy hatalmas táblán megy a visszaszámolás a vb kezdéséig, az utcán néha egy-egy tetőtől talpig giccses-arany szabadságszobor jött velem szembe, a háttérben szólt az utcazene; és egyáltalán, délután átállhattam a gyík életmódra, amit Leonardo már háromszor megtanított olaszul, de mindig elfelejtem. Mama, ha te már tudod, mi az a „gyík”, akkor abban tuti okosab vagy nálam!! :-) Most olvasom a Gary Chapman – Ross Campbell könyvet, (általában a szép kilátású várkertben), nagy élmény, még úgy is, hogy gyereknevelési szemszögből van írva, azóta nagyon lelkes vagyok! Beajánlottam a geneknek is…

Közben a szállodában elromlott a lift, az elegáns - úgyhogy megzavart vendégek furikáztak fel-alá a „mienkben”, még nem szokták meg a „feelinget” (fél óra várakozás után van remény, hogy megérkezik a lift, és szerencsés esetben nem él önálló életet, hanem arra megy, amerre a gombnyomás alapján kellene)… Én ilyenkor inkább a tornára szavazok, és gyalogolok öt emeletet, az gyorsabb és egészségesebb is, a milánói 11 emelethez képest pedig egyenesen pite! Bár ilyeneken itt mindig csodálkoznak, lassan megérem, hogy én számítok sportosnak: egyszer meggyalogoltattam Leonardot, mind a kettőnknek szabadnapja volt, gyönyörű idő, megyünk a belvárosban, ő meg csak nyögött, hogy odaaa?!, fel, a várig?, hiszen az egy DOMB tetején van, és különben is, meleg van… A többiek ugyanis általában ki sem mozdulnak a szobából hétközben, csak a tévét nézik, a várost pedig – nem vicc – kb. a legközelebbi kocsma útvonaláig ismerik. Munka, buli, alvás. Hát, nem az én életem, de ijesztő, hogy mennyi ember él így…

A hétvégén aztán átestem a bankettes tűzkeresztségen, mindjárt az első nap 14 órát dolgoztunk. Esküvő volt, azok mindig undok hosszúak, pedig most nem is maradtak olyan sokáig a vendégek. Mégis, emlékszem, este 9-től hajnali 4-ig poharakat törölgettem… :-) Hajnalban megjelent egy halom segítő kéz, az „Azubi” tanulóknak ugyanis kirándulása volt, és ahhoz, hogy ötkor mindenki el tudjon indulni, segíteniük kellett, hogy készen legyünk. Azért valahol jó dolog, hogy így nevelik őket, bár engem a guta megütne, hogy végre szabadnap, utazás, és akkor avval kell kezdeni, hogy másfél órával előbb kell odaérni az amúgy is hajnali indulásra, hogy poharakat törölgethessek… de így lesz összetartó egy csapat. Így is hatra lettünk készen, úgyhogy én a bankettet illetően el voltam készülve a legrosszabbra, de innentől csak jobb lett minden nap. Az igazán szörnyűekből azóta szerencsére kimaradtam.
Kellően lefáradtam minden nap végére, főleg az elején, csak nyögtem. De számítottam rá, az elején nehéz, amíg minden szokatlan, új, más, hosszú… magyarázni pedig nem igazán szoktak, sem Olaszországban, sem itt az étteremben, sem a banketten, mindenütt kérdezve kell kiszedni a tudnivalókat, vagy magamtól rájönni, vagy utólag derül ki, hogy ja, mégis hogyan kellett volna csinálni.